A romániai magyar irodalom indulása
A romániai magyar irodalom indulása
A kisebbségbe került magyarság irodalomteremtése Erdélyben volt a legeredményesebb. Erdélyben volt leggazdagabb a magyar hagyomány. Erdély adta Hunyadi Mátyást, Bocskait, Bethlent, Rákóczi Györgyöt, Apáczai Csere Jánost, Mikes Kelement, a Bolyaiakat, Kemény Zsigmondot, a Partium volt Kölcsey Ferenc, Arany János, Ady Endre szülőföldje, Budapest után Kolozsvár volt a magyar tudományosság legnagyobb központja. Ez a történelem még elevenen élt és munkált a Romániához kapcsolt kétmilliónyi magyarság tudatában.
Az első világháború utáni jelenüket azonban nagyon vigasztalannak, szinte reménytelennek érezték; többségből kisebbségbe estek. A hatalomváltozás után mintegy kétszázezren hagyták el Erdélyt. Megszűnt, elköltözött a magyar egyetem Kolozsvárról, nem volt lap, nem volt folyóirat, nem volt kiadó. Csak beomlott tárnák voltak s ájult lelkek.
S akkor megszólalt valaki, kiáltó szóval. Izgatott, perelt. „Az ítélet végrehajtatott – írta. – Az álmodozásnak vége s vége a sírásnak is... Két millió magyarra, mint fundamentumra akarjuk felépíteni az új keretek között nemzeti autonómiánkat.”
Kós Károly (1883-1977) volt eme Kiáltó Szó (1921) megfogalmazója. Nagyreményű építészként indult – még nem volt 30 éves, mikor a budapesti állatkert új épületeit és a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumot tervezte –, de mikor a történelemi földrengés kicsavarta kezéből a körzőt, tollat fogott, hogy a léleknek építsen hajlékot. Írt röpiratokat, regényt (Varjú-nemzetség, 1925, Az országépítő, 1934), drámát (Budai Nagy Antal, 1936), szerkesztett lapot (Vasárnapi Újság, 1921, Erdélyi Helikon 1928-1944), szervezett könyvkiadót (1924-1944), indított pártot (Magyar Néppárt, 1921), tervezett gyülekezetnek templomokat és iskolákat. Élete példájával is munkára serkentette Erdély magyarságát. Az erdélyiség, a transzilvanizmus hitében. A transzilvanizmusban a megrendült lélek keresett fogódzót: Erdély a hazája, s otthon élhet benne, függetlenül a főhatalom változásától, ahogy évszázadokon keresztül három nép élt benne egymás mellett, s mindhárom nép megőrizte a maga egyéniségét és kultúráját, még gazdagodott is egymás színeivel.
Kós Károly szerint „a hazafi az, aki hazájának jó fia és testvére mindenkinek, aki ugyanazt a hazát vallja édesanyjának”
