A magyarság állami-politikai szétszakítottsága
A magyarság állami-politikai szétszakítottsága
A Kárpát-medencei magyarság mintegy harmada történelme folyamán először 1920 után került kisebbségi helyzetbe. Az I. világháborút követően négy államhoz (Ausztria, Csehszlovák Köztársaság, Román Királyság, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság), a II. világháború után öt államhoz (Ausztria, Csehszlovákia, Szovjetunió, Románia, Jugoszlávia), Jugoszlávia, Csehszlovákia és a Szovjetunió felbomlása óta pedig hét államhoz (Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Kis-Jugoszlávia, Horvátország, Szlovénia) tartoztak, s a hét állam hét különböző államnyelv fennhatóságát is jelenti. A magyarság politikai-állami szétszakítottsága nemzetközi jogilag – nemcsak a közvetlenül érintett országok vonatkozásában – érvényesített és többszörösen megerősített állapot. A kisebbségek védelmét, jogaiknak – beleértve a nyelvhasználati jogokat is – az érvényesítését ezzel szemben nem szavatolják szankcionált erejű nemzetközi szerződések. A kisebbségi magyar nyelvterület az utódállamok politikai és gazdasági intézkedéseinek a következtében is folyamatosan zsugorodik, a korábban kizárólag magyar lakosságú területek és települések nagy része pedig vegyes lakosságúvá válóban van. Gondoljunk a románok tömeges erdélyi betelepítésére, a csehszlovák-magyar lakosságcserére, vagy a magyarok menekülésére, kivándorlására Romániából és Kis-Jugoszláviából.
A Kárpát-medencei magyarság visszaszorítása Trianon óta folyik változó intenzitással és különböző módszerekkel. Az utódállamokbeli magyar kisebbségek története a maga hullámhegyeivel és -völgyeivel egyértelműen azt mutatja, hogy az állampolitika alaptörekvése nem csupán a szétszakítottság véglegesítése, hanem a magyar kisebbség asszimilálása, tehát az államhatárok etnikai határrá változtatása.
)
A magyarság részesedési aránya
