Ótörök jövevényszavak
Ótörök jövevényszavak
A honfoglalás előtti ótörök jövevényszók közül – török írásos emlékek hiányában – egynek sem tudjuk a pontos nyelvi eredetét megállapítani, de bizonyos hangtani jellegzetességük alapján két nagy csoportba sorolhatjuk legalább azokat, amelyek ezeket a vonásokat tartalmazzák: az egyik az ún. csuvasos török (ma egyetlen képviselője maga a csuvas nyelv, de ide tartozott az egykori volgai bolgárok nyelve is), a másik pedig az ún. köztörök nyelvek csoportja (ennek későbbi-mai képviselői pl. az oszmán-török, a kirgiz, a baskír, az ujgur stb.)
Honfoglalás előtti török jövevényszavaink arról tanúskodnak, hogy a csuvasos hatás lényegesen erősebb volt, mint a köztörök.
Mivel a török nyelvi hatás az egész ősmagyar korszakban jelen volt, nehéz megállapítani azt, hogy mikor kerülhetett nyelvünkbe egy-egy ótörök jövevényszó, de azt kikövetkeztethetjük, hogy korai vagy későbbi időben átvett szóval van-e dolgunk.
Valószínűleg igen korai átvétel lehet homok és harang szavunk (szókezdő h-juk utalhat erre), az ér ‘megérint’ és az ír is (nyilván valamilyen rovásírásos eljárást jelenthetett).
Ótörök jövevényszavaink nagyon jól megmutatják, hogy egyrészt milyen mély volt az a kulturális és gazdasági hatás, amelyet a törökség gyakorolt a magyarságra, másrészt milyen lényegesen bővült a vándorlások során a magyarság anyagi és szellemi műveltsége.
Fogalmi csoportok tekintetében az egyik legnagyobb szerepe az állattartás terminológiájának van; ez teljesen érthető, hiszen a nomád életforma egyik alapvető jellegzetessége a nagyállatok tartása, a velük kapcsolatos tárgyak készítése, használata: bika, ökör, borjú, tinó, kos, ürü, disznó, ártány, tyúk, gyapjú, serte, sajt, túró stb. A lovakat béklyóval akadályozták menésükben, a marhákat, juhokat bélyeggel jelölték meg; ha a vándorlások során megpihentek, az állatokat ólba, karámba zárták, ahol vályúból itatták őket. A felsorolt szavak (és még sok más is) fejlett ridegpásztorkodásra utalnak.
Ugyancsak eléggé fejlett földművelést (s ezzel együtt bizonyos fokú megtelepedést) tükröznek a következő szavak: búza, árpa, tarló, eke, sarló, szérű, őröl, gyümölcs, alma, dió, szőlő, bor, komló, kender, tiló, csepű, borsó stb. A sztyeppén a magyarok már sátorban éltek, széken ültek, gyermekeiket bölcsőben ringatták, halottaikat koporsóban temették el. Az állatokat gondozókon kívül ácsok, szűcsök és szatócsok tevékenykedtek, a varráshoz gyűszűt lehetett használni; a háziipar körébe vonható török igéink: gyárt, tűr, gyúr stb.
Igen fontos műveltségszók azok, amelyek a társadalmi és erkölcsi életre vonatkoznak: béke, tanú, tolmács, kalauz, bér, tor, gyász, érdem, gyónik, szán (ige), bátor stb. A vallásos, szellemi élettel kapcsolatos szavak: bölcs (ősi jelentése ‘varázsló’), boszorkány, sárkány, ige (eredetileg ‘varázsszó’), ész, betű, szám, ok, idő, kor stb. Régóta gyakorolt foglalkozások terminológiája is bővülhetett: a gyalom nevű nagy kerítőhálóval való halászás már szervezett munkát igényelt; a gyertya eredetileg az éjszakai halászathoz használt világítóeszköz volt.
A török népekkel érintkező magyarság számos vadon élő állat (süllő, borz, béka, ürge, szúnyog, görény, oroszlán, turul, ölyv stb.) és növény (kőris, kökény, bojtorján, kökörcsin, gyékény, káka stb.) nevét is átvette. Ugyancsak ótörök eredetű szavunk a bors, iker, öreg, szeplő, kín, kis, apró, orosz, kék, sárga, gyűlik, szűnik stb.
A honfoglalás előtt a török nyelvekből átvett szavaink száma 300 körül van; a fenti mutatványból az is látható, hogy néhány tucatnyi kivételével ezek mai köznyelvünknek is igen fontos elemei. Ez a tény is kiemeli ennek a jövevényszórétegnek a magyar nyelvben, a magyar művelődésben betöltött fontosságát.
A jurta
A honfoglalás előtt készült magyar övcsat
