A honfoglalástól
A honfoglalástól
A honfoglalással kezdődött meg a mai értelemben vett – területi – nyelvjárások korszaka. A lakosság zömének feudális röghözkötöttsége teremtette meg a nagyobb léptékű nyelvi differenciálódás feltételeit. Az ómagyar kor folyamán (tehát a mohácsi vészig) ez a folyamat töretlenül tartott, és kifejlődtek a mai nyelvjárástípusaink legfőbb jegyei, de az előállt különbségek mértéke elmaradt a nyugat-európai nyelvekben tapasztalhatóktól. Köztudomású, hogy egyes német, francia, olasz nyelvjárások között olyan nagy különbségek alakultak ki, amelyek már a kölcsönös megértést is akadályozzák vagy lehetetlenné teszik. A magyarra ez nem jellemző. Galeotto Marzio, Janus Pannonius kortársa a magyar viszonyokról szólva megjegyzi: „a magyarok, akár nemesek, akár közrendűek, ugyanazon módon használják a szókat, és minden különbség nélkül beszélnek”. Tudjuk, hogy ez a megállapítás elnagyolt, és inkább a nyelvhasználat esetleges társadalmi különbségeire teszi a hangsúlyt, de összehasonlítása nagyon tanulságos: „Ugyanis, hogy Itáliáról szóljak – írja Galeotto –, nálunk akkora a beszédbeli különbség, hogy a városi polgár a falusi embertől, illetőleg a kalábriai az etruszktól [toszkánaitól] annyira eltér beszédjében, hogy igen nagy nehézség forog fenn a megértésben”.
A magyar nyelvjárások nagy területi egységei
