NYELVJÁRÁSAINK (Juhász Dezső)
NYELVJÁRÁSAINK
(Juhász Dezső)
(Juhász Dezső)
A nyelvjárások nyelvünk területi kötöttségű, táji változatai, viszonylag önálló részrendszerei. Nagy múltú történelmi képződmények, a nyelvi differenciálódás termékei; sorsuk alakulásába nyelven belüli és kívüli okok egyaránt beleszóltak.
Már az uralisztika, a különböző fokú alapnyelvek kutatói megjegyzik, hogy a finnugor, ugor együttélés korában a nagy területen szétszóródott népesség nyelvében természetes módon alakulhattak ki hangtani, alaktani, szótani különbségek. Az ugorság egyik ágának végleges leszakadásával kezdte meg a magyar nyelv és nép saját életét. A különválástól a honfoglalásig terjedő 1500–2000 évben, amelyet ősmagyar kornak nevezünk, a belső nyelvi tagolódás legfőbb alapja a társadalom törzsi, nemzetségi felépítése volt. A korabeli nyelvjárásokat is mindenekelőtt törzsi nyelvváltozatokként képzelhetjük el, melyeknek területi elhelyezkedése – a legeltető állattartás, ill. népmozgalmi hatások eredményeképpen – gyakran változott. Feltehetőleg ősmagyar nyelvjárási elkülönülésre vezethetők vissza pl. egyes eredetben összetartozó szavak rendszerszerű különbségei: szem–sömör, szer–sor, sző– sövény, ország–uraság (lásd az sz-s szembenállást), és részben bizonyos későbbi sajátságok gyökerei is (szüm >szöm, hügy>högy: ö-zés).
Imre Samu (1917–1990), a nyelvjárások kiemelkedő kutatója
A honfoglalástól
A mohácsi vész után
A legújabb korban
Nyelvjárási jelenségek
A magyar nyelvjárástípusok
