A nyelv megelőz minket
A nyelv megelőz minket
A beszélő alany nyelvi elhelyezkedésének struktúraelemzési szempontjából nincs különösebb jelentősége annak, milyen „irányban” transzcendáljuk (vagy transzcendáljuk-e egyáltalán) a nyelv valóságát. Vagyis, hogy tételezzük-e, vagy pedig tagadjuk valamely nyelven túli tényező uralmát a nyelviség fölött. A fentebbi megfigyelés voltaképpen csak arra szolgál, hogy segítségével elkerüljük „a szó jelentése – használata a nyelvben” jólismert Wittgenstein-i tétele (Philosophische Untersuchungen, 1967) körüli félreértések egyikét. A modern irodalom nyelviségével kapcsolatban ugyanis terjedőfélben van egy olyan felfogás, amelyik a használat és jelentés ekvivalenciáját egyfajta értelmezői tetszőlegesség felszabadításaként érti. Ezért aztán úgy helyezkedik szembe a nyelv eszközjellegű használatának dogmájával, hogy azzal éppen ellentétes végponton köt ki.
Abból indul ki tehát, hogy maga az értelmezői pozíció engedi meg a szöveg-jelentés szabad befogadói „előállítását”. Az értelmezés itt kifejezetten tagadja a szövegekben megtestesülő másság ismérveinek meghatározhatóságát. Azt tehát, ami méltányolhatóvá tehetné bármely másik beszéd idegenségét s a mi értelmezésünktől való bizonyosfajta függetlenségét. Ez a naiv megértés arra vezethető vissza, hogy elvileg csak szubjektumtól függő tudást képes elismerni. A mű nyelvének pusztán értelmezői használata így mintegy „bekebelezi”, megszünteti azt a másságot, amelynek révén maguk a művek mindig megalapozzák az esztétikai tapasztalat folytonosságát.
Ezzel szemben úgy látszik, a jelentés-nyelvhasználat tétele sem a nyelv eszközjellegű használatának, sem pedig az értelmezői tetszőlegesség használta nyelvjátékoknak nem szolgáltatható ki. A használat elve nem az eszközök elbírt vagy tetszőleges alkalmazását jelenti, hanem a megértendő és a megértő kölcsönös együttműködését. Vagyis ennek az interszubjektív „használatnak” a során létrejövő, megteremtődő jelentés az, ahol a nyelv együtt-alkotó képessége megnyilatkozik. A Wittgenstein-tétel tehát sokkal inkább abban a horizontban válik termékennyé, amelyben – a Humboldtot egyébként úgyszintén nagyrabecsülő – Heidegger ismerte fel a nyelvi jelentésalkotás kötöttebb feltételrendszerét. Anélkül, hogy bármely értelemben is egybemosható volna Wittgenstein és Heidegger nyelvfelfogása, látnunk kell, hogy a nyelv használhatóságának és a beszélők fölötti hatalmának dilemmája csak olyan szemléletformák keretei között oldható fel, amelyek nem a nyelvi csőd-, hanem a kommunikáció valóságaként próbálják megérteni a beszélőnek a nála hatalmasabbra való ráutaltságát.
Heidegger itt abból indul ki, hogy bár nyelvünk metafizikája „a »létezők« testére szabott”, s ezért „az európai ember léthez való viszonya és nyelvhez való viszonya egy tőről fakad” (Fehér M. István: Heidegger útja a Lét és idő-ig), a – teremtődő, pusztuló, használható és ellenálló – nyelvnek annyiban mindig hatalma van a beszélőn, amennyiben mint őt megelőző képződmény, már eleve előbb rendelkezik a beszéd képességével. A nyelv tehát azért „a lét háza”, s az ember azért „lakozik a nyelv hajlékában” (Brief über den Humanismus, 1947), mert elsősorban nem az ember, hanem a nyelv beszél. Mindezt persze nem a köznapi kommunikációban tapasztaljuk meg (amikor a nyelv mintegy megvonja magát tőlünk), hanem akkor, amikor nem tehetünk mást, mint hogy hallgatunk, ráhallgatunk a nyelvre. „Kifejezetten csak azért vagyunk képesek – írja a nyelv lényegéről – egy nyelvet beszélni, valamiről a beszédben tárgyalni, mert a nyelv a mindennapi beszédben nem hozza szóba, hanem inkább magához tartja magát. De hol jut szóhoz a nyelv maga nyelvként? Különös módon ott, ahol ahhoz, ami minket érint, magához ragad, szorongat vagy lelkesít, nem találjuk a helyénvaló szót.” (Unterwegs zur Sprache, 1959). Ilyenkor tapasztaljuk meg a nyelvi megértés valóságát – teljességgel hasonlóan azzal, ahogyan a megértés tapasztalja meg a létet. Hisz Gadamer felfogásában a lét is csak ott válik hozzáférhetővé, „ahol azt, ami történik, csupán megérteni lehet” (Wahrheit und Methode).
