Nyelv, idő, alkotás
Nyelv, idő, alkotás
A nyelv metafizikai értelmezése tehát úgy kerülhető el, ha a beszélő nyelvi tevékenységét a nyelv vitathatatlan uralma ellenére sem korlátozzuk a puszta reprodukcióra. Vagy, ahogyan Heidegger híres tézise mondja: „A nyelv beszél. Az ember csak annyiban beszél, amennyiben megfelel a nyelvnek.” (Brief über den Humanismus) A nyelv ebben az interszubjektív viszonylatban értett uralmának gondolata minden bizonnyal korszakos jelentőségű. Éspedig azért, mert pontosan azt az antinómiát változtatja termékennyé, amelyben – a maga eset vagy szabály logikája miatt – minden Humboldt előtti nyelvértelmezés megrekedt.
A nyelv ilyen felértékelését az irodalomban tulajdonképpen az alapozta meg, hogy a (beszédben) „élő nyelv” Humboldt-féle hagyománya mind általánosabb tapasztalatává lett az esztétikai praxisnak. Minden bizonnyal arról lehet szó, hogy a keletkező és elmúló, teremtődő és elhasználódó nyelv humboldt-i történetisége is ekkor lép át az értelmezhetőségnek abba az új összefüggésébe, amelynek már a lét időbelisége és az idő valóságossága képezik a premisszáit.
A nyelv felértékelődése természetesen a romantikától fogva ismert ténye az irodalomtörténetnek. A nyelv általi megelőzöttség tapasztalata ezért itt mindenekelőtt abban mutatkozik meg, hogy a nyelvvel folytatott interakció eredménye olyan jelentésképződés lesz, amelyben értelemszerűen nem egyedül a szerzői szándék jut érvényre. A műalkotás beszéde tehát nem egyetlen eredetre vezethető vissza, s mint ilyen sem egyedül az alkotói kompetenciák, sem pusztán a megszólaló nyelvi-irodalmi hagyomány beszédeként nem értelmezhető.
