A nyelv(ek) összjátéka
A nyelv(ek) összjátéka
Az idézett példában viszont azt látjuk, hogy a műalkotásban a nyelvnek elsősorban nem ez az ismétlődő, nem pusztán a már meglévő készletet újraaktualizáló mozzanata a jellegadó. Azt tapasztaljuk, hogy az irodalmi megnyilatkozás a nyelv másfajta képességeit juttatja szóhoz. Mégpedig a nyelvnek azt a funkcióteljességét, amely a jelentésképződést nem annyira a szabály- és szókészlet függvényévé teszi, mint inkább a nyelv élő, egyszerre keletkező és pusztuló, állománnyá soha nem szilárduló folyamatán keresztül juttatja érvényre. A nyelvnek azt a létmódbeli tulajdonságát aknázza tehát ki, amelyet Humboldt óta a jelentés történő időbeliségével szoktak összefüggésbe hozni: „A nyelv, ha valódi lényegében fogjuk fel, állandóan és minden pillanatban átmeneti/ideiglenes valami” (Über die Verschiedenheit des menschlichen Sprachbaues..., 1836).
Ilyen körülmények között a nyelv grammatikai szabályrendszerének főként az esztétikai jelentésképzés szempontjából csökken a jelentősége. Mert ha az irodalmi szöveget a jelentés történő színhelyének tekintjük, itt nyilvánvalóan nem a grammatikai szabályszerűség, hanem a nyelven belüli nyelvek összjátéka alapozza meg mindazt, amit esztétikai hatásként ismerünk. Ez az összjáték ugyanis nemcsak nem áll maradéktalanul a szerző hatalmában, hanem kiszámíthatatlan és korlátozhatatlan is. Valóban olyan történés, amely váratlanul részesít bennünket a nyelv hatalmának tapasztalatában.
Mármost ha a nyelvet humboldti értelemben a beszélés teljességének tekintjük, a Termelési-regény idézett epizódja példaérvénnyel testesíti meg az irodalmi jelentésképződés összetett nyelvi interakcióit. S bennük is az uralt, illetve uralhatatlan komponensek jelentésteremtő képességét. Ennek az elbeszélésszekvenciának az egysége két olyan, térben elválasztott szövegrész együttműködéséből keletkezik, amelyeknek az – egymást kölcsönösen értelmező – összjátéka egy műbeli kijelentés nem azonos ismétlődésével zárul. A regényt nyitó mondat – „Nem találunk szavakat.” – poétikai státusa azért bizonyul azonnal összetettnek, mert ezt a frazeológiai értékű kijelentést egy, a dolgozószobájából a gyárudvarra letekintő vezérigazgató fogalmazza meg. Róla pedig a nyitófejezet tartalmát előzetesen összefoglaló tartalomismertetésből tudhatjuk, hogy „ő egy hármasiker”. Nemcsak hivatali, hanem családi státusából következően is hozzászokhatott a többes szám első személyű beszédmódhoz. Ahhoz tehát, amely a konvenció szerint mindig másokat is megszólaltat, elvileg mindig másokkal beszél együtt. A szerzői alakmás kommentárja e kijelentésnek azonban olyan aktuális indoklására tesz kísérletet, amelyik a mondatot elválasztja ugyan saját frazeológiai származásától, de fenn is tartja e származás emlékezetét.
Fönntartja, mert a szövegalkotás hasonlósági tengelyén a „vak vezet világtalant” formula felidézésével megerősíti a frazeológiai nyelvhasználat jelenlétét, miközben a szólások képletes/figurális értelmét egyidejűleg vonatkoztathatóvá teszi, azaz, távolítja is saját konvenciójuktól. Az a nyelvjáték ugyanis, amellyel az író replikázik („Szavakat vezet világtalan.”) lényegében a két frazeológiai értékű kijelentés ironikus összeillesztését vonatkoztatja az elbeszélői tevékenységre. Eszerint olyan elbeszélő/szerző írja e történet/regény szövegét, akinél immár okkal merülhet föl a kérdés, vajon milyen jogon „vezet” szavakat olyasvalaki, aki nincs birtokában a szavak vezetésének képessége. (Hisz a „vak vezet világtalant” szólás átvitt értelmében ez a szerző nem lehet ura a nyelvnek, mert nincs felruházva az írósághoz szükséges „adottságokkal”.)
Ha éppen előttünk jöttek létre a különböző kijelentések és nyelvek közti irányíthatatlan jelentéstani összjáték feltételei, könnyen belátható, miért van rendkívüli funkciója az ellenőrzés alá nem vonható, azaz nem véglegesíthető jelentésképzésnek az esztétikai tapasztalatban.
