A nyelv nem puszta közlési eszköz
A nyelv nem puszta közlési eszköz
„Nem találunk szavakat. Meg vagyunk kövülve.” – így hangzik Esterházy Péter Termelési-regényének (1979) nyitánya. A nyitómondathoz a következő kommentárt fűzi az elbeszélői alakmás: „Egy tavaszi »mosolygós kedd reggelen« Esterházy Péter hosszasan kereste a tornanadrágját, majd kissé ingerült hangon azt mondta: »Nem találom.« Mind Esterházy, mind Esterházy felesége számára világos volt, ezt úgy érti: »Hová a túróba tetted már megint?« »Vak vagy?« – válaszolt egy kérdéssel a kérdésre az asszony sallangmentesen. Másnap Esterházy így replikázott: »Szavakat vezet világtalan.« – Ebből az életszeletből párolta le a mester e nevezetes nyitómondatot, melyet representativ voltáért mégegyszer rögzítek: Nem találunk szavakat.”
Jól látható itt, hogy a nyelvhasználatnak ez az öntükröző formája már nem az „életszelethez” való viszony igaz/hamis ellentétének távlatában áll, és nem is puszta közlési eszközként teszi hozzáférhetővé a nyelvet. Különös módon épp a szemünk láttára, az írás gyakorlatában teszi kérdésessé a nyelv használatának „megfeleltetés-elvű” poétikáját. Mert a valóságnak való megfeleltetés esztétikai értékelve azon a kartéziánus eredetű elgondoláson nyugodott, hogy minden igaz ábrázolásnak a realitás értelmében vett – külső életvilágban lelhető fel a mértéke. A szubjektivitás e formális struktúrájában a műalkotás egyfajta alany-tárgy viszonylat horizontjába került, és már esztétikai megtapasztalhatóságát megelőzően elveszítette a maga beszédkarakterét. Azt a sajátosságát, hogy – mint minden emberi közlemény – a mű is csak a megértetés dialogikus igényén keresztül férhető hozzá egyáltalán. Nem a beszédben megszólaló nyelv teljesítményét látták tehát benne, hanem olyan (imaginatív) tárgyat, amely – képzeteinkben konstituálódva – képes esztétikai „élmény” kiváltására.
Példánk ezzel szemben az esztétikai tapasztalatnak azt a formáját hangsúlyozza, amelyik a retorikai hatásesztétikák hagyományából vezethető le. Éspedig elsősorban annak belátásával, hogy gyönyörködtetés és kogníció esztétikai egysége csak akkor áll helyre, ha a nyelv teljesítménye nem korlátozódik a – művészi befogadás tárgyát mintegy csupán „prezentáló” – eszköziség szerepkörére. Az eszközjellegű nyelvhasználat ugyanis akként alkalmazza a szavakat, mintha azokkal az eset-törvény logikára emlékeztető szabályok szerint fejezhetnénk ki a közlendőnket. Mintha az egyes nyelvi kijelentések pusztán a grammatika rögzített törvényeit aktualizálva nyernének korrekt, a másik ember számára is érthető formát. Ha a nyelv így működnék, gyakorlatilag folyamatosan változatlanként termelné újra önmagát.
Századunk egyik legjelentősebb irodalomtörténésze, nyelvfilozófusa, kultúrtörténésze, Mihail Mihajlovics Bahtyin
