A nyelvi műalkotás nem jel
A nyelvi műalkotás nem jel
Kosztolányi azonban a nyelvről való tudásnak azt a tapasztalatát osztja meg velünk, hogy alighanem elsietett és felületes vállalkozás olyan nyelviséggel hoznunk összefüggésbe az irodalmat, amely pusztán „logikai kapcsolatok” kifejezésére korlátozódik. Pontosabban, nem szerencsés olyan nyelvi jelkomplexumnak tekinteni a műalkotást, amelynek a köznapi közléssel szemben az volna a többlethivatása, hogy két anyagi rendszer között „esztétikaivá” tegye a mondottak tartalmának logikai-eszközjellegű közvetítését.
És valóban, századunk utolsó harmadában a megértés olyan elméletei alakították át a nyelviségről való gondolkodást, amelyek elutasítják a nyelv jelszerűségének esztétikai elképzelését. Mindenekelőtt azért, mert a jelként értett nyelvi közlemény esztétikai koncepciója magának az esztétikai tapasztalat nyelviségének mond ellent.
Ha ugyanis abból indulunk ki, hogy minden jelnek olyan összefüggés létesítésén alapul az utaló értelme, amely egy eredeti megegyezés felidézhetőségét foglalja magában, akkor belátható, hogy felségjelként értett zászló csak a jellé nyilvánítás aktusán keresztül válik jelentéktelen tárgyból szimbólummá. A nyelvi műalkotás viszont nem az ilyen – valamivé nyilvánítás kölcsönözte – helyettesítő funkcióból nyeri a maga esztétikai karakterét. Annak ugyanis, hogy a nyelviséget – jellé nyilvánítható – eszközként, folyamatosan alakuló tapasztalati világként vagy pedig a beszéd viselkedésében hozzáférhető megértésmódként fogjuk fel, messzemenő következményei vannak az irodalom értelmezésére. A nyelviség esztétikai tapasztalata arra vall, hogy az eszközként, jelszerű közvetítőként értett nyelv nézetéből nem tudunk kielégítő választ adni az irodalom – mint szó- és beszédművészet – mibenlétére. Ami másképpen fogalmazva azt is jelenti, hogy a nyelv megértési teljesítményének függvényében az irodalmat elsősorban a beszéd olyan formájaként kell elgondolunk, ahol a jelentésképzés nem valamiféle „konform és önmagával azonos értelem” (Valéry: Commentaires de Charmes, 1929) kialakulásának felel meg. A nyelvi jelentésképződés e nyitottságának azért válik kitüntetett „helyszínévé” éppen az irodalom, mert – az esztétikai tapasztalat nagy távolságokat áthidaló folytonosságának köszönhetően – itt olyan történés részesei vagyunk, amely befejezhetetlen és lezárhatatlan. A lezárhatatlanság ekképpen magára a jelentés képződésére is vonatkozik. Ezért mondhatja Gadamer, hogy az irodalom azért különleges helye a nyelvi megnyilatkozásnak, mert egyedülálló antropológiai tapasztalatban részesít. Éspedig a – beszélés teljességeként értett – nyelven keresztül az időben és a hagyomány történésében való bennlétünk, azaz: a léthez való hozzátartozás tapasztalatában „Minden találkozás a művészet beszédével egy lezáratlan történéssel való találkozás, s maga is része e történésnek” (Wahrheit und Methode, 1960).
Esterházy Péter Termelési-regénye, az 1979-ben megjelent „püspöklila könyv” a nyelvhez való viszony szempontjából is jelentős alkotás
