A posztmodern: képlékeny irányzat
A posztmodern: képlékeny irányzat
A művészet- és irodalomtörténészeknek már sokszor sietett segítségére az után(i) jelentésű latin post elöljáró. Kézenfekvő, hogy a posztmodern egyszerűen a modern(ség) után(i) értelemmel bír. A magyar névutó azonban fölvesz más tartalmakat is, mivel a posztmodern egyben a modern nélküli, elleni, helyetti, melletti irányzat is. Ezt a többértelműséget, ingatagságot az is magyarázza, hogy míg a modern áramlatok – a klasszikus avantgárdban az expresszionizmus, a futurizmus, a szürrealizmus és még sok tucatnyi alfaj, s a neoavantgárdban is rengeteg ágazat – manifesztumokban, kiáltványokban hirdették meg eszményeiket és programjukat, addig a posztmodernnek hasonló deklarációja nincs. Nincs általánosan elfogadott elmélete sem (ennek léte épp az irányzat alapvonásaival ellenkezne), noha működnek elismert, nagyhatású teoretikusai (Jean-Francois Lyotard, Michel Foucault, Jacques Derrida, Ihab Hassan, Hillis Miller, Richard Rorty, Jürgen Habermas és mások. A névsorból kitetszik, hogy maga a jelenség és szakirodalma is francia, illetve amerikai eredetű).
A posztmodern a posztindusztriális társadalmak talaján sarjadt. Abban a világban, ahol a termék úrrá lett a termelés fölött: a létrehozott tárgy a praktikusság helyett az elvont tökélyben, otthonosság helyett a különlegességben tetszeleg és tobzódik. A technikai túlfejlettség szociális és ökokatasztrófával riasztó civilizatorikus válságot is előidézett. Ez a fenyegetettség közvetve nyomja rá bélyegét a művészetre.
A posztmodern a vállalt és élvezett sokértelműség művészete, mely a zárt és autonóm alkotást cseréli föl a „nyitott mű”-vel, a kölcsönhatásokban élő művészi produktummal. Erre indítja a tudományos elvrendszerek mind elmosódóbb, kétségesebb jellege, és a „rendszerek rendszerének”, az ún. metanarrációnak a szétlazulása. A posztmodern epika az elbeszélői alternativitás irodalma. Ismérvei: a történet dekonstrukciója, minimalizálása, meg-megszakítottsága, a variatív újraírás gyakorisága, a nyelvi (és nem nyelvi) jelek önállósodása. A posztmodern szövegbe beépül a szöveg keletkezéstörténete, önreflexiója, magamagyarázata. Ezt a heterogén szövegegyüttest az intertextualitás járja át: a vendégszövegeknek a plágiumig szabados alkalmazása, a jelölt vagy jelöletlen idézetek intarziája, az alapanyagtól idegen textusformák (nem irodalmi, irodalmilag alacsonyabb rendűek tekintett, tömeges fogyasztásra szánt szövegtörmelékek) beékelése. Százharminc éve Victor Hugo még elítélőleg jelentette ki: „A szójáték a szárnyaló szellem ürüléke”. A posztmodern író elkötelezettje a játékosságnak, és megbecsüli a „szemetet”, az irodalmi mellékterméket: azt, ami a fennkölt literatúrának eddig nem kellett. A paródia, a pastiche másodlagos, élősködő ábrázolásmódból elsődleges, funkcionális témaközelítéssé válik.
Az elbeszélői mindentudás feladása árán, a világ mint teljesség leképezésének hiú ábrándját elhessegetve alakul ki a posztmodern mű, amely az olvasás, a befogadás pillanatáig megtervezi magát. Tágassága, nyitottsága, sokértelműsége is ebből a jellegből, ebből a célzott viszonyból fakad: az alkotó a világegész helyett „egész” világokat ajánl, s a játékos „továbbírást” az olvasóra hagyja.
