Két minta
Két minta
A posztmodern legnagyobb hatású elméletírói állandó vitában, mondhatni filozófiai levélváltásban állnak egymással. A velük is vitázók némelyike attól sem riad vissza, hogy a posztmodernnek mint irányzatnak a létét mindenestül tagadja. Azok az írók, akik az irányzat – vagy az irányzatot rájuk vonatkoztató kritika – által érintve érzik magukat, néha kérkednek posztmodernségükkel, ám gyakrabban elhárítják, esetleg elbagatellizálják, nevetségessé teszik a kategóriát. A posztmodern maga provokálja, hogy kigúnyolják és játszadozzanak vele. Kiváltképp az ezredvégén lett kétes jelző, kétes minősítés a posztmodern, mivel már „megette kenyere javát”, és a megtagadott posztmodern, sőt a poszt-posztmodern, az új érzékenység, az ismét legalizált kontinuus történetmondás stádiumába érkeztünk.
Nádas Péter (1942–) prózaírói munkássága nem szűkíthető csak a posztmodernre. Az Egy családregény vége (1977) egyáltalán nem negligálja az epikai hagyományt, sőt a történetmondás aspektusát tekintve szolidáris az olvasóval, nemigen zökkenti ki megszokott helyzetéből, nem nehezíti-színesíti rébuszokkal az értelmezés műveletét. A könyvcím mégis jelzi: a hagyomány egy részének ( a „végnek”) a vállalásával – a résznek egészként történő újraírásával van dolgunk. A jelenbeli dezillúzió kifejezése az ótestamentumi allegorikum segítségével történik. Az Emlékiratok könyve (1986) sem tépi ki magát a másfél évszázada szokásos szöveghatárok közül. Az elbeszélői én megháromszorozásában (és az általuk előadott négy történetben) a posztmodern jelleg nem dominánsabb, mint az előzmények hatása, hiszen a többszöröző, több közelítésű interpretációra bőven akad példa a jóval korábbi irodalomban (és filmművészetben) is. Viszont a megfellebbezhetetlen szerzői ítélettől való tartózkodás és az identitásválság bevallása posztmodern vonásokat is kölcsönöz a műnek. A mégoly vaskos és nem cselekményszegény műből kiiktatódik a történés (nem történet!), és az állapotrajzé lesz a primátus. Nádas nyelvkritikája nem a „kiszolgált”, a jelentéshordozásra már alig alkalmas nyelv kipellengérezésében, száműzésében, nem grammatikailag, szókészletében, jeleiben és kísérő elemeiben is új nyelv teremtése által mutatkozik, hanem a nyelv rostálása, a nyelvtani mellett morális felelősséget is tanúsító szövegkezelés révén. Nem új nyelv keletkezik: a régi érvényesül salaktalan valóságában.
Nádas Péter
Esterházy Péter (1950–) látványosabban, vállaltabban a posztmodern írója. Nádassal való intellektuális és erkölcsi rokonságát, irodalmi rangjuk kivételességét, barátságuk tényét a kritika túlzottan rávetítette műveikre is, „egyformábbnak” láttatva őket a ténylegesnél. Ráadásul Esterházy főműve, a Bevezetés a szépirodalomba is 1986-ban látott napvilágot, és a súlyos könyvtárgyak külső burka is megvesztegetően hasonlít (és Diptychon – 1988 – címen a két könyvről közös kötetben jelent meg egy-egy tanulmánycsokor, valamint bibliográfiai tájékoztatás). Esterházy már a Fancsikó és Pinta (1976) főleg erotikusan dekódolható talányos címével és az „írások egy darab madzagra fűzve” alcímmel is tudatta a dezintegrációra, a játékosságra és a nyelvteremtésre való hajlandóságát. A Termelési regény (kisssregény) (1979) egy szocialista realista, hamvába holt műfajt, a kisss három s-ével több ( angol és magyar) szót parodizált. A főtörténetet és a kommentárt alternatív, „lapozgatós” viszonyba állította a szerző. Ez a variatív, megengedő szerkezet a Bevezetés...-ben más technikákat kívánt: a képek, piktogramok díszkíséretét, a tipográfiai ötleteket, a különféle műfajú részletek fölcserélhetőségét. A mű egységét elsősorban az biztosítja, hogy – ne ugorjunk be a címnek! – kvázi-előtanulmányok, az igazi írásmesterség „előtti” (de részint önálló könyvekben is publikált) regények, novellák, dramatikus szövegek, esszék sorakoznak. A szív segédigéi c. egység „Mindezt majd megírom még pontosabban is” zárómondata éppoly súlyos és komoly állítás, mint ahogy a Kosztolányi-rekonstrukció tényleg személyes, beleélő újrateremtés, újraszituálás – amiből, Kosztolányira nézve, a személytelenség következik. Ilyen rekonstrukciók a további részegységek is.
Esterházy Péter regénye, a Pápai vizeken ne kalózkodj! 1977-ben jelent meg
Esterházy Péter (balról) és könyvei jelentős részének tervezője és grafikusa, Banga Ferenc 1993 könyvnapján a Vörösmarty téren dedikálja az Egy nő c. alkotást
Claudio Magris és Esterházy Péter 1995-ben
A Tizenhét hattyúk (1987) az archaizálás modernségével, szokatlanságával formált új szöveget. E mű – több hónapi irodalmi fejtörést, találgatást kiváltva – Csokonai Lili álnévvel jegyezve jelent meg. Az álnévhasználat, a személyiségrejtés régi gyakorlatból tipikus posztmodern fogásként éledt újra (csupán a női alakmás-minták Parti Nagy Lajos Sárbogárdi Jolánja, Nógrádi Gábor Anna Mollja). A posztmodern ihletés halványulását sejteti, hogy utóbb sem az „áthárító” (Hrabal könyve, 1990), sem a fölfűzős (Hahn-Hahn grófnő pillantása, 1991), sem az újrakezdő-variáló (Egy nő, 1995) írástechnika nem hozott hiánytalan eredményt, eltünedezett a modalitás újdonsága. Eközben viszont Esterházy az újabb magyar közírás, az irodalmi becsű – a köztudatot jelentősen formáló – publicisztika egyik hangadójává lett.
