Árnyalatok a fitogtatástól az elhárításig
Árnyalatok a fitogtatástól az elhárításig
Temesi Ferenc (1949–) kijelentései szerint a Por I-II. (1986/87) c. műve „az első tudatosan posztmodern mű” irodalmunkban. Ugyancsak szerinte ez „a század második felének egyik legnagyobb regénye”. A hetyke állítás tán maga is posztmodern gesztus. Az elsőség vitatható, a „legnagyobbság” is, de a nagyság, a bravúros posztmodern kompozíció (azaz dekompozíció) nem. A szótárregény 666 címszóval tördelte szét a lineáris történetet (lévén a 6, illetve a 666 a sátán misztikus száma). A vokabulárium egyben őrizte is a teljességet, azt sugallta: „minden megvan”, „minden benne van”. Így ötvöződhetett a többgenerációs családregény a fiatalember-alakmás beat-korszaki vallomásregényével. A kiemelt címszavak „porszemekként” szállongtak. Temesi létrehozta a molekuláris bontottságú posztmodern regény egyik, anyagot és formaelvet remekül harmonizáló alapművét. A Híd (1993) elvetette és megőrizte e tárgyat, tagadta és újraalkotta e technikát.
Temesi Ferenc
Tandori Dezső (1938–) ugyancsak maga fejtette ki, hogy Egy talált tárgy megtisztítása (1973) című második verseskötetével ő túl is lépett a posztmodernen (nem nagyon kedveli a szót). Nevéhez elsősorban nem is egy lírai paradigmaváltás: új költői beszédmód, szöveg- és jelkezelés érdeme fűződik, s Nat Roid (anagrammás) álnéven publikált detektívregényei – melyek persze hamis krimik és naplózó önvallomások – posztmodern prózánk jellegzetes értékei. Lengyel Péter (1939–) Ottlik Géza tisztelőjeként és némiképp Nádas fegyvertársaként írta a Cseréptörést (1978) és a Mellékszereplőket (1980), viszont mesteri konstrukciójú posztmodern álkrimije a múlt és a jelen történelme és szókincse, nyelvi logikája közt ingázó Macskakő (1988). Hajnóczy Péter (1942–1981) nyers, kihagyásos kisregényei (A halál kilovagolt Perzsiából, 1978; Jézus menyasszonya, 1979) csak felszínesen érintkeznek a posztmodernnel, Bereményi Géza (1946–) Legendáriuma (1978) is csak a történetvariációkkal, az „apám apja, a nagyapám” típusú körülírásokkal vall rá az irányzatra. Márton László (1959–) adaptáló hajlandósága és Átkelés az üvegen (1992) c. könyve részlegesen, Krasznahorkai László (1954–) a Kegyelmi viszonyok (1986) halálnovelláival és Az ellenállás melankóliája (1989) szövegfolyamával reprezentálható munkássága közvetlenebbül köthető a posztmodernhez.
