A hitviták korszakai és témái
A hitviták korszakai és témái
A hitviták első korszaka Magyarországon az 1530-as évektől kezdve kb. 1560-65-ig tartott. Ekkor még nem dőlt el, hogy a reformáció mozgalma újabb egyházszakadáshoz vezet-e vagy sem. A nyugati kereszténység kétfelészakadása, majd a protestantizmus további differenciálódása csak fokozatosan következett be. Ezért a hitviták első periódusának két alapvető jellemzője az ellenfél nélküliség és a felekezeti polarizálatlanság. Az első reformátorok még főként a fennálló helyzetet bírálták, nem érezték magukat teljesen kívülállónak a bírálat tárgyává tett viszonyokon, jelenségeken. Nem egy másik felekezet híveit próbálták meggyőzni vagy megnyerni, hanem a hibákat akarták leleplezni, a Krisztushoz vezető igaz utat kívánták megmutatni. A bírálat tárgyát ezért a középkori egyház rosszul működő intézményei, a szerzetesség, a papok tudatlansága, parázna és henye élete, harácsolása és birtokainak indokolatlan nagysága, a káptalanok korrupt jogszolgáltatása képezik, továbbá az egyház emberi szerzésnek tartott szokásai, a sokféle feleslegesnek ítélt szertartás, a túlzó böjt, a képek és szentek tisztelete, a fülbesúgó gyónás, a jócselekedetek érdemszerző volta és a búcsúcédulák, azaz a pénzért vásárolható bűnbocsánat. Továbbá kialakult a reformáció válasza a kor nagy történelmi kérdésére: a török hódítással járó szenvedéseket Isten bocsátotta bűnei miatt a nemzetre, mint az ószövetségi zsidó népre az asszír és babilóniai fogságot. Ebben az időszakban azonban a római egyház tanításaival még nem állt szemben egy másik kész tanítás, egységes dogmarendszer.
Az 1560-as évekre véglegessé vált az egyházszakadás és előrehaladt a reformáció polarizálódása. Az újító irányzatok tanításaikat megfelelő szimbolikus iratokban, katekizmusokban és hitvallásokban foglalták össze, s kiépült hittételeik teljes rendszere. A tridenti zsinaton a római egyház is rendezte sorait, megszilárdította az egyházfegyelmet, emelte a papképzés színvonalát, s meghozta a szükségesnek ítélt reformokat a tanításban is. A korszakot a protestáns belső viták kiéleződése és a katolicizmus újjáéledése jellemzi.
Az evangélikusok és reformátusok között főként az úrvacsorai tanításban alakultak ki ütközőpontok: materiálisan is vagy csak lelki értelemben valósul meg e szentségben a Krisztussal való közösség. Vitássá vált az is, mennyiben függ az üdvösségre jutás az ember hitétől, vagy kizárólagosan Isten öröktől fogva való akarata és kegyelme határozza meg. Az unitáriusok a Szentháromságra vonatkozó tanításokkal nem értettek egyet: a fiú egyenrangú isteni személy-e az atyával, vagy isteni természete időben korlátozott, és csupán az atyától származott?
A protestánsok és katolikusok között megmutatkozott, hogy az előző időszak vitatémái az egyházról vallott felfogásban gyökereznek: a Krisztustól fogva történeti folytonosságban létező római egyház-e az igaz, vagy a hívek lelki közösségében tértől és időtől függetlenül megvalósuló láthatatlan egyház. Ehhez kapcsolódtak az egyházi tradíciók hitelességéről, a Szentírás magyarázatának jogáról és helyes módjáról folytatott viták.
Az 1606–1608-tól kezdődő harmadik periódusban lényegesen új teológiai kérdések már nem fogalmazódtak meg. A korábban kifejtett tanítások védelmét, az elért eredmények hitbeli, jogi, politikai és társadalmi megszilárdítását szolgálták a viták. A propagandisztikus céllal írt, elsősorban nyelvi- stiláris-irodalmias eszközökkel érvelő művek keverednek a komoly tudományos apparátusra támaszkodó, a kialakult vitaetikai és logikai követelményeknek megfelelő írásokkal. E mellett magyar nyelven is megszületnek a nagy rendszerező hittani összefoglalások.
