A 17–18. század tudósai
A 17–18. század tudósai
A 17. század közepének jelentős gondolkodója Apáczai Csere János (1625-1659) tankönyvnek szánta Magyar encyclopaediáját (1653). Kora tudományosságának foglalata a mű, benne ismeretelméleti, logikai, számtani és mértani, csillagászati részekkel, az élettelen- és élővilág, az emberi „csinálmányok”, továbbá a társas együttélés leírásával, s természetesen teológiával. Zrínyi Miklóssal azonos időben írt magyarul tudományos kérdésekről Apáczai, de míg Zrínyi politikai és hadi elmélkedéseiben meghagyta a latin szakszavakat, Apáczai, ha kellett, új magyar szavakat alkotott. Művelődéspolitikai írásaiban az erdélyi iskolarendszer korszerűsítését szorgalmazta, az erdélyi fejedelmet egyetem felállítására ösztönözte.
Nem sokkal később a királyi Magyarországon Lippay János (1606–1666) jezsuita szerzetes mezőgazdasági tanácsadójában (Calendarium oeconomicum... majorságról írt laistroma, 1661) és érsek nagybátyja kertjének leírásában (Posoni kert 1–3, 1664–1667) még könnyedén használta a magyar nyelvet szakszöveg készítésére. E három kötetes kertleírás (dísznövények, zöldségfélék, gyümölcsöskert) későbbi népszerűsítő kiadványok és kalendáriumok gazdasági tanácsainak forrásává vált.
Pápai Páriz Ferenc (1649–1716) orvos, nagyenyedi tanár világiak irodalmi és művelődési igényeit kielégítve oktatott a nyugodt földi életről vallásos, morális, társadalmi és egészségügyi kérdésekről szóló köteteiben. Pax corporis (A test békéje, 1690) címmel „az házi cselédes gazdáknak s gazdaasszonyoknak és az ügyefogyott szegényeknek” adott tanácsokat. Többször kiadták, kalendáriumokba vettek át belőle részleteket. Latin-magyar és magyar-latin szótárával (1708) nemzedékek anyanyelvű művelődésének segítője lett.
Az 1723-ban létrehozott helytartótanács feladata, hogy alkalmas igazgatással szolgálja a közjót, éppen abba az irányba mutatott, mint a 18. század első felében élt több tudósunk törekvése: az ország földjének, természeti kincseinek, éghajlati viszonyainak, a sajátosan magyarországi betegségeknek feltérképezése, leírása. A két szándék találkozott Bél Mátyás (1684–1749) munkásságában. A külföldet járt evangélikus lelkészek országleíró munkájához sikerült az uralkodó támogatását megnyernie. Eredményességében és hatásában ő a 18. század legjelentősebb hazai tudósa. Tipikus Hungarus-értelmiségi. Tankönyveivel a latin mellett a magyar, német és szlovák nyelvek alapos elsajátítását segítette. Ugyanezeken a nyelveken kegyességi műveket jelentetett meg. Fő műve a Notitia Hungariae novae historico-geographica (Az újkori Magyarország történeti-földrajzi ismertetése, 1-5, 1735–1747). 11 vármegye leírását sikerült kiadnia, a többi kéziratban, részben befejezetlenül maradt. A megjelent köteteket Mikoviny Sámuel (és mások) térképeivel és metszeteivel tették díszessé. Ezzel párhuzamosan Bél több történeti forrást kiadott. A berlini és londoni akadémia, az olmützi tudós társaság és a jénai latin társaság tagjai közé választotta. Munkatársaiból szeretett volna magyarországi tudós társaságot alapítani (1735), de nem tudta az uralkodót megnyerni az ügynek. Munkásságának hatása rányomta bélyegét egész 18. századi tudományos életünkre, még jezsuita szerzőknél (például Wagner Károlynál) is kimutatható hatása.
A 17–18. század fordulóján néhány német kiadványban a magyarországiakat műveletleneknek, csak a hadakozáshoz értőknek nevezték. Értelmiségünk anyanyelvre való tekintet nélkül fogott hozzá, hogy az ország múltjából és jelenéből ennek ellenkezőjét bizonyítsa. Először Czvittinger Dávid foglalta lexikonba a magyarországi írókat Specimen Hungariae literatae (Kísérlet a magyarországi tudományosság összefoglalására, 1711) c. művében, amelyet a megjelenést követő évtizedekben sokan kiegészítettek. Bod Péter református lelkész magyarul írta meg írói lexikonát (Magyar Athenas, 1766). Horányi Elek piarista szerzetes vallási elfogultságtól mentesen adta művét Memoria Hungarorum et provincialium scriptis editis notorum (Magyarország és a melléktartományok íróinak emlékezete, 1-3, 1775–1777) címmel.
A jezsuita Szentiványi Márton (1633–1705) a nagyszombati latin kalendáriumokba változatos tartalmú cikkeket írt, melyeket Curiosa et selectiora variarum scientiarum miscellanea (Érdekes és válogatott írások a különféle tudományok területéről összeszedve, 1-3, (1689–1702) címmel külön megjelentetett. Enciklopédikus mű, néhány szakterületen, például az optikában, botanikában és építészetben modern szemléletű, ám mesterkélt szerkezetében a tudományok és a hitvédelem szempontjai keverednek.
Hevenesi Gábor (1656–1715) a jezsuita történeti forrásgyűjtő iskola megszervezője. Tervezetében az ország történeti múltjára vonatkozó teljes körű adatgyűjtést szorgalmazott. A rendtársai és mások mozgósításával folyton gyarapodó kéziratos anyagot (ma a budapesti Egyetemi Könyvtár őrzi) felhasználva írták alapos műveiket a század második felének történetírói (Pray György, Katona István stb.).
Néhány tudósunkat kivételes tehetsége Európa-szerte ismertté tett. Kalmár György filozófiai világnyelvet konstruált (1772). Hell Miksa (1720– 1792) mint csillagász szerzett magának hírnevet. A pozsonyi Kempelen Farkas (1734–1804) sakkozó- és beszélőgépet épített (1769 és 1778), gőzgépről álmodott. Ő irányította a budai királyi palota építését, a nagyszombati egyetem Budára költözését.
Az oktatásban a század közepe után egyre nagyobb szerep jutott a történelem, földrajz és a természettudományok tanításának. Jelentős tanáregyéniségek nemzedékeket oktattak. Például Hatvani István (†1786) Debrecenben. A kamarai tisztviselők és mérnökök képzésére létrehozott szempci kollégium (1763), az ugyanezen évben alapított selmeci bányászati akadémia, a nagyszombati egyetemen megindult orvosképzés (1769) látható jelei az ebben az irányban történt elmozdulásnak.
A 18. század első felében élőket csak a gyakorlati szükség indította arra, hogy tudományos kérdésekben anyanyelven szólaljanak meg. Elsősorban orvosi népszerűsítő munkákban. Például az 1738-ban kitört pestisjárvány idején a közegészségügy javulását szolgálták Gömöri Dávid, Madai János Sámuel és Perliczi János Dániel magyar nyelvű művei. Miskolczi Ferenc sebészeti kézikönyvet fordított magyarra (Manuale chirurgicum avagy chirurgiai útitárs, 1742). A központi kormányzat ekkor még nem karolta fel e kezdeményezéseket, jóllehet az orvosi művek szerzőit vármegyei orvosként alkalmazták. Egy negyedszázad múlva Weszprémi István (1723–1799) már bécsi buzdításra fordított magyarra bábakönyvet (Bába mesterségre tanító könyv, 1766). Az orvosok fontos társadalmi szerepéből is adódik, hogy az első szakirányú írói lexikon éppen róluk jelent meg Weszprémi István tollából: Succinta medicorum Hungariae et Transilvaniae biographia (Magyarország és Erdély orvosainak rövid életrajza, 1-4, 1774–1787).
A magyar nyelvvel egyre többen és többet foglalkoztak A 18. század közepe után általános igényként merült fel annak egyre szélesebb körű használatai. Addigra az egyházi értelmiség körében is tért hódítottak a világi tudományok. A jezsuita Molnár János anyanyelven írott úttörő művei: A régi jeles épületekről, 1760; Az anya-szent-egyháznak történeti, 1769–1788; de különösen: A természetiekről, Newton tanítványinak nyomdoka szerint, 1777.
A magyarországi írók együvé tartozásának a tudata egyre gyakrabban tolódott át a közös anyanyelvre. Először a legnagyobb lélekszámú népnél, a magyaroknál. A magyar nyelv kiművelésének és a tudományok magyarul való megszólaltatásának igénye együtt hangoztatott követelménnyé vált. A nemesi mozgalom magáévá tette a nyelv ügyét. A korábban az ország területéhez kötődő egységes hazafias érzület nyelvhez, etnikumhoz kötötté vált. Bessenyei György (az 1770-es évek végén) és kortársai már nem a Hungarus-értelmiség képviselőiként fogalmazták meg művelődési programjukat, hanem az anyanyelv bűvöletében.
Enciklopédizmus
a tudományok végső eredményeinek összefoglalását és az egyetemes bölcsesség elérését célul kitűző 17. századi eszmeáramlat.
a tudományok végső eredményeinek összefoglalását és az egyetemes bölcsesség elérését célul kitűző 17. századi eszmeáramlat.
Hungarus-tudat
a soknemzetiségű Magyarország értelmiségének a közös hazához való ragaszkodása. A 18. század második felétől ez megváltozott, a hazafias érzést egyre inkább a közös anyanyelv biztosította. Kalmár György 1770-ben megjelent verses poémájában már az országlakók megkülönböztetését javasolta („Aki nem bizonyába való magyar, én ugy itélem / a magyarországi nevezet lesz néki helyesebb”).
a soknemzetiségű Magyarország értelmiségének a közös hazához való ragaszkodása. A 18. század második felétől ez megváltozott, a hazafias érzést egyre inkább a közös anyanyelv biztosította. Kalmár György 1770-ben megjelent verses poémájában már az országlakók megkülönböztetését javasolta („Aki nem bizonyába való magyar, én ugy itélem / a magyarországi nevezet lesz néki helyesebb”).
Szentiványi Márton művének címlapja
