Az Adriai tengernek Syrenája és az emberi kultúra
Az Adriai tengernek Syrenája és az emberi kultúra
Zrínyi eposza a magyar kultúrában műfaji szempontból is újítás, aminek a szerző tökéletesen tudatában van. Ez szintén a barokk költői magatartás sajátossága: az újat felfedezni és bevezetni, műfaj, forma és nyelvi kifejezés tekintetében egyaránt. A 17. század embere kívül és belül egyaránt új világokat akar felfedezni, s ezt az olvasó számára az arisztotelészi „gyönyörködtetés”-nek a „csodálatkeltés” irányában való kiterjesztésével közvetíti. Az olvasó-szemlélő teljes, totális bevonása a költő, hitszónok, politikai elméletíró eszmekörébe a szóbeli eszközök fokozottan hatékonnyá tételét kívánja meg: ezt szolgálja a feszített barokk metafora, az áradó, zuhogó, pompázatos vagy borzadályos képek, retorikai figurák „katalógusa”, a hajlékony, szerteágazó, de logikailag és grammatikailag tökéletesen megkomponált körmondatok építménye. Ez a formai burjánzás több századon át elfedte az irodalomkritika előtt azt a tényt, hogy a mai, modern gondolkodásmód és kultúra gyökerei sok tekintetben éppen az összetetten, gazdagabban értelmezett barokk civilizáció körében találhatjuk meg. Az emberi psziché mélyrétegeinek (ami szintén „új világ”) felfedezése, a műfajok határainak fellazítása, a (Bahtyinnal szólva) „nem-műfaj” regénynek első körvonalazódása, a tudományos felfedezéseknek a humán kultúrába való beépülése tartozik többek között e körbe; főleg azonban ekkor történik a kultúra mint manipulatív eszköz nagyarányú megszervezése és felhasználása, és megy végbe a modern értelemben vett könyvpiac megszületése. Előlegezve Zrínyi eposzának rövid bemutatását, rá kell mutatnunk, hogy Zrínyi, és ebben szövetséges fivére, Péter tökéletesen tisztában volt a szó manipulatív erejével, propagandisztikus felhasználásának módszereivel.
Magáról az eposzról már a múlt században kimondták, hogy „iránymű”, „irányköltemény” (pl. Toldy Ferenc), ez fokozottan áll Zrínyi prózai műveire (Vitéz hadnagy, Mátyás király életéről való elmélkedések, Török áfium ellen való orvosság), de még leveleinek tekintélyes részére is, amelyek nem csupán művészileg tartoznak a Zrínyi-próza legszebb darabjai közé, hanem nyilvánvalóan „közönség számára” készültek, megindító, buzdító és agitatív céllal. Nem szólva a még egészen fel sem térképezett és egész Európára kiterjedő publicisztikai jellegű tevékenységről, amellyel a Zrínyiek hazájuk ügyének, s azon belül az általuk képviselt politikai irányvonalnak támogatására akarták megnyerni mind az uralkodó rétegeket, mind a közvéleményt.
Az Adriai tengernek Syrenája címmel 1651-ben, Bécsben megjelent kötet az eposzon kívül Zrínyi lírai termését is tartalmazza. A kötetbeosztás, az eposznak a lírikumok közé való megkomponált „beágyazása” hagyományos és korszerű egyaránt. Az élen álló „idilliumok” részint az olasz barokk költészet reprezentánsának, a Zrínyi által jól ismert Giambattista Marinónak a nyomán „bevezetik” a magyar irodalomba az idillköltészetet, részint pedig eszmei prelúdium gyanánt szolgálnak az „ille ego”, az „ifjú elmével /Játszottam szerelemnek édes versével” eposzi indítatáshoz, hogy annál erőteljesebb legyen a „szökkenés” (Arany) a „Márs hangasabb verse”, a hősköltészet fennköltebb, „sublimis” stílusvilágába.
Az eposz tárgyválasztása a barokk poétikának megfelelő aktualitás-igényt jelzi: a megéneklő és tárgya közötti kötelező időtávolság leszűkült, de nem annyira, hogy az arisztotelészi „valószínű” megteremtését, („ahogy a dolgoknak történniük kellett volna”) és az ehhez szükséges, a történeti valóságon elvégezendő költői korrekciót, invenciót, ékesítést lehetetlenné tenné.
Zrínyi célja a dédapa, valamint a Szigetet védő hősi kollektíva megéneklésével példakép, exemplum teremtése volt: ez a barokkban kiteljesedő „hősi szentség” vonásait is hordozza, de anélkül, hogy a főhős és a vitézek absztrakciókká lennének. Zrínyi epikus művészetének kiemelkedő bizonyossága, hogy a mitikus-félisteni vonásokkal felruházott szigeti Zrínyi (akit a költő mindig „atyjának” nevez) mindvégig ember is marad, akit „tisztelni és szeretni lehet egyszersmind” (Arany). Klaniczay Tibor kiemelte a költő tipikusan barokk célkitűzését, amelynek értelmében „lehetetlen” költői vállalkozásként, a vereséget győzelemként énekli meg, s ezt az olvasóval képes is elhitetni! Ebben nemcsak az említett hősi szentség képlete volt segítségére, amelynek jegyében a mártírium apoteózissá változik („Gábriel bán lelkét két tized magával / Földrül felemeli gyönyörű szárnyával”), hanem a nagyon tudatos, mesteri, „világi” eposzi építkezés is.
A cselekmény során a török „világrontó tábor”-nak éppen nagysága válik a széthullás veszélyét magában foglaló tényezővé; a méltó, nemes, „vitéz és bölcs” Szulimán szultán sarkalatos erényeit a személyében meglévő, s az eposz cselekménye során elhatalmasodó „zsarnokság” bontja le és fordítja át negatívummá; az okos „hadtudó” vezérek elestével csak a hősi féktelenséget, a „bolondságot” megtestesítő pogány hősök maradnak életben; s végső soron szemünk előtt omlik össze a töröknek a saját világuralmi küldetésébe vetett szilárd és dölyfös hite (amely a kevélység, superbia főbűnén alapul), holott Istentől csupán „büntetés-vesszőként” rendeltetett a tévelygő magyarság bűneinek büntetésére, főleg pedig jövőbeni jó útra térítésére. Ha a javulás bekövetkezik, Isten ígérete szerint valóban győzelemmé válik a mártírum, abban a jövőben, amelyben a vétkes magyar olyanná lesz, mint az eposzi Sziget-, a Zrínyi-teremtette „virtuális kis-Magyarország” (Klaniczay).
