Írók
Írók
Ennek a szónak a nyugati magyarság körében nem ugyanaz a jelentése volt, mint idehaza. Írónak minősült, akinek lehetősége nyílt könyve megjelentetésére és eladására. Nyilvánvaló, hogy rengeteg közöttük az amatőr, megbízható értékrendet csak a folyóiratok, elsősorban az Új Látóhatár kitűnő bírálatai és néhány esszékötet teremtett.
A második világháború idején és közvetlenül utána a nyugati világba érkezett idősebb évjáratú írók életművének java már készen állt. Nyírő József (1889-1953), Zilahy Lajos (1891-1974), Szitnyay Zoltán (1893-1978) és a többiek nem túl sok színnel gazdagították regényvilágukat, bár Zilahy Ararát c. regényciklusa széles korképével jelentős alkotás.
Rendkívül magas színvonalú tevékenységet fejtett ki viszont Márai Sándor, akiről külön szólunk, az 1989-ben hazatelepült költő, Faludy György (1910-), valamint Cs. Szabó László (1905-1984) és Szabó Zoltán (1912-1984), aki kevesebbet írt ugyan, de a nyugati magyar irodalom kikezdhetetlen tekintélye volt. 1949-ben szakította meg kapcsolatát a hazai kormányzattal. Forrásértékű vállalkozása volt Kilenc költő (1959) c. antológiája, és a Bibó István írásaiból válogató Harmadik út (1960). Esszéit halála után válogatta két kötetbe Czigány Lóránt. Cs. Szabót joggal nevezték a nyugati magyar irodalom organizátorának. Szinte mindegyik folyóiratban rendszeresen írt, előadásokat tartott. Számtalan könyve közül – ezek többsége idehaza is megjelent – kiemelkedik Római muzsika (München, 1970) c. útirajza és Hűlő árnyékban (1982) c. önéletírása. Remek művészettörténeti esszéket és Shakespeare-tanulmányokat is írt. Hozzájuk hasonló tekintélynek örvendett a szociográfiával és politikai tevékenységével már korán feltűnést keltett Kovács Imre (1913-1980), aki Svájcból költözött az USÁ-ba, esszéinek többsége azonban az Új Látóhatárban jelent meg. Magyarország megszállása (Torontó, 1979) címmel értékes dokumentumregényt írt.
A valamivel fiatalabb írónemzedék jelentékeny lírikusává emelkedett Tűz Tamás (1916-1992), a legeredetibb és legsokoldalúbb alkotó azonban kétségkívül a költő, író, bölcseleti gondolkozó Határ Győző (1914-), akinek életművéről egy korábbi fejezetben már esett szó.
A prózaírók közül Domahidy András (1920) érdemel figyelmet díjnyertes regényével, a Vénasszonyok nyarával (Róma, 1969) és az Árnyak és asszonyokkal (Bern, 1979). Az otthon elvesztését és az új teremtését ábrázolja bennük lebilincselő mesélő kedvvel. Nála egy évvel volt fiatalabb a zsoltáros hangú Fáy Ferenc (1921-1981) az otthontalanság jeremiádjait író torontói költő, aki sosem illeszkedett be új környezetébe, nem úgy, mint a Svájcban letelepült Major-Zala Lajos (1930-), aki a szexualitás kendőzetlen ábrázolásával és megnevezésével teremtett magának külön világot.
A középnemzedék prózaírói és lírikusai komoly értékei a magyar irodalomnak. Karátson Endre (1933-) kiváló irodalomtörténész, egyéni hangú elbeszélő Kemenes Géfin László (1937-) költő műfordító, kritikus, Kabdebó Tamás (1934-) líránk angol nyelvű fordítója, kortörténeti regények írója, Ferdinandy György (1935-) puerto-ricói környezetben játszódó vagy visszatekintő elbeszélései különös hangulatot árasztanak, Sárközi Mátyás (1937-) elbeszélései és ironikus tanulmányai a közelmúlt történelmi eseményeit és az életformaváltás nehézségeit tárják föl.
E generáció egész sor kiváló lírikust bocsátott szárnyra. Kiemelkedik közülük Bakucz József (1929-) a lelkiállapotok váltogatása révén sokszor megrendítő hatást keltő Horváth Elemér (1933-), az irodalomtudományban is jelentőset alkotó Gömöri György (1934-) és az amerikai líra hagyományaiból is építkező Vitéz György (1933-).
Könnyet ne könnyel, bút ne búval olts,
ne nézz te képet, s ne tanulj nevet,
festőnevet, mert jobb annak, ki gyors
cserével most falut s fertőt feled.
Egy volt a tét: hazád s a Napnyugat,
együtt nyeli a fölvert vízfodor.
De rossz a szél! Új holtakért ugat
s a szívűnk folyton váltást gyakorol.
Meddig s kikért még, mennyi kellenék?
Hol Kölcsey s hol Dante született,
palánk, külső vár, végső menedék
mind elmerül a kéményfüst megett.
(Cs. Szabó László: Még egy búcsú)
ne nézz te képet, s ne tanulj nevet,
festőnevet, mert jobb annak, ki gyors
cserével most falut s fertőt feled.
Egy volt a tét: hazád s a Napnyugat,
együtt nyeli a fölvert vízfodor.
De rossz a szél! Új holtakért ugat
s a szívűnk folyton váltást gyakorol.
Meddig s kikért még, mennyi kellenék?
Hol Kölcsey s hol Dante született,
palánk, külső vár, végső menedék
mind elmerül a kéményfüst megett.
(Cs. Szabó László: Még egy búcsú)
Cs. Szabó László lírai naplójegyzeteit 1940 őszéről Erdélyben címmel adta ki a Magvető, 1993-ban
1986-ban jelent meg az első összefoglalás a nyugati magyar irodalmról; 1981-ben a Vándorének a nyugati magyar költészetből, 1987-ben a Két dióhéj a nyugati magyar prózából közölt válogatást
