A vallási-ideológiai változások
A vallási-ideológiai változások
A középkori magyar társadalom egyházi társadalom volt, az értelmiség szinte kizárólag a klérus tagjaiból került ki. Önálló értelmiségi pálya nem létezett, és a társadalmi felemelkedésre az egyházi hierarchiába való beépülés kínált lehetőséget. Az igények és a körülmények különbözősége szükségszerűen okozott válságot az olyan egyéniségek számára, mint Janus Pannonius. Luther fellépése (1517) és a nyomában kibontakozott protestáns irányzatok a szellemi válságot (is) átélt klérus és világiak rokonszenvével találkozott, így gyorsan terjedhetett el. Az alsóbb társadalmi rétegek közelében élő ferences rend tagjai között hamar népszerűek lettek Luther eszméi. Magyarországon művelődéstörténeti irodalmi szempontból három irányzat vált jelentőssé, s töltötte be az ország csaknem egész területét: a lutheránus (vagy evangélikus), a kálvinista (vagy református) és az unitárius (vagy antitrinitárius, azaz a szentháromság dogmáját tagadó) felekezet. A felekezeti sokféleségben érdekes és jellemző színfolt volt a 16. század végén kialakult és a 17. század elején követőkre talált erdélyi szombatosság, amely az úgynevezett teológiai racionalizmus jegyében csak az Ószövetséget fogadta el az istenismeret forrásának. A felekezeti különbségek csak a 16. század második felében fogalmazódtak meg markánsabban, ekkor indultak meg a protestantizmuson belüli és a katolikus-protestáns hitviták. Egyesek, mint Heltai Gáspár és Dávid Ferenc a protestantizmus valamennyi irányzatát végigjárták az antitrinitarizmussal bezárólag.
A protestáns irányzatok szélsőségeikkel együtt is pezsdítően hatottak a szellemi életre: elősegítették a teológiai-filozófiai és a hitvitázó irodalom elterjedését, valamint az anyanyelvű műveltség kibontakozását. A század második felében mintegy nyolcszáz protestáns eszmeiségű vers jelent meg, szemben a mindössze néhány tucat katolikussal.
