Az antik klasszikusoktól a népszerű kortársakig
Az antik klasszikusoktól a népszerű kortársakig
Az új korszak költő-fordítói a felvilágosodás és a klasszicista ízlés eredményeit hasznosították. Rájnis József, Ráday Gedeon, Verseghy Ferenc (ő fordította a Marszíliai éneket, vagyis a Marseillaise-t), Péczeli József, majd különösen Kazinczy Ferenc, Baróti Szabó Dávid és Virág Benedek az ókori szerzőket és a kortárs irodalom alkotásait fordítva már kidolgozott prozódiai szabályokra, a magyar időmértékes verselés újonnan fölfedezett lehetőségeire építhetett. 1787-89-ben rakta le a magyar műfordítás-elmélet alapjait Batsányi János: ő Baróti Szabó Milton-fordításának védelmében síkraszállt a tartalmi és formai hűség kettős követelménye mellett. Baróti Szabó 1810 táján elkészítette Vergilius műveinek magyar szövegét, Virág Benedek pedig Horatius költeményeit tolmácsolta. A magyar műfordítás úttörői azonban nemcsak nagy művekhez fordultak, hanem sok-sok kétes értékű, csupán korukban közkedvelt szerzőnek is áldoztak erejükből. Kazinczy Ferenc Bácsmegyei összveszedett levelei c. regényfordítása (1789) jóval fölülmúlja harmadrangú eredetijének értékeit. A nagy szervező és nyelvújító a magyar nyelv kifejezési lehetőségeinek gazdagításán munkálkodott fordításaival is. Megjelentette a nagy hatású hamisítványnak, Osszián énekeinek teljes fordítását, s már 1790-ben elkészült a Hamlet magyarításával. A drámát németből és prózában fordította le, nem lebecsülendő nyelvi erővel.
Kosztolányi Dezső
Ábécé a fordításról és ferdítésről
Részlet
A fordítás mindig ferdítés is. Ha az értelmet híven, szóról szóra tolmácsoljuk egy másik nyelven, akkor szükségképp megváltozik a szavak alakja s ezzel együtt a mondat hangulati velejárója is. Ha pedig csak a hangzást utánozzuk, a mondat muzsikáját a betűk színét, akkor ennek a gondolat adja meg az árát.
Ábécé a fordításról és ferdítésről
Részlet
A fordítás mindig ferdítés is. Ha az értelmet híven, szóról szóra tolmácsoljuk egy másik nyelven, akkor szükségképp megváltozik a szavak alakja s ezzel együtt a mondat hangulati velejárója is. Ha pedig csak a hangzást utánozzuk, a mondat muzsikáját a betűk színét, akkor ennek a gondolat adja meg az árát.
Műfordításunk új erőre kapott a reformkorban. Az irodalom mozgósító, nemzetnevelő eszményének a dráma kultusza felelt meg legjobban, s bár a francia és az angol típusú színjáték elsőbbségén vitatkoztak a korszak kritikusai, mindkét nemzet színművei megszólaltak magyarul. A Victor Hugo iránti lelkesedés vezette Eötvös József tollát az Angelo fordításakor (1836), 1840-ben pedig elkészült Shakespeare Julius Caesarjának magyar szövege, Vörösmarty munkája. Ez a nagy erejű, verses és prózai részleteiben egyaránt stílushű fordítás a 19. századi Shakespeare-kultusz méltó nyitánya. Vörösmarty, Petőfi és Arany az angol nagyság összes drámáját le kívánta fordítani, de csak Petőfi kiváló Coriolanusa, (1848), majd Vörösmartynak már halála után megjelent Lear királya készült el. Arany már a következő irodalomtörténeti periódusban, a Kisfaludy Társaság összkiadása számára dolgozta ki a Szentivánéji álom (1864), a János király (1867) és a Hamlet (1867) magyar szövegét. Arany, aki a Társaság használatára tökéletes ízléssel és fölkészültséggel fogalmazta meg a Shakespeare-fordítások elvi kérdéseit, alapvetését, a lehető legteljesebb, mégsem szolgai hűséggel tolmácsolta a három darab minden nyelvi rétegét, a helyenként nyers modort kívánó összeütközések jeleneteit éppúgy, mint a virtuóz szójátékokat és az elmélkedő vallomások líráját. Különösen Hamletje vált úgyszólván magyar klasszikus alkotássá. Arany még fordítástöredékeiben is remekelt (pl. Tasso eposzának elejével), majd idős korában Arisztophanész tizenegy komédiájának – időnként meglepően szabadszájú – átültetéséhez óriási nyelvi tartalékainak ismét más elemeit használta föl.
Mégsem Arany teljesítménye vall rá legjellemzőbben a 19. század második felének magyar fordítói gyakorlatára, hanem sokkal inkább Szász Károlyé (1829-1905). Shakespeare drámái közül nyolcat, Moličre-éi közül hetet ültetett át ez a fáradhatatlan és a maga módján kitűnő mesterember, lefordította a Nibelung-éneket és az Isteni Színjátékot, valamint lírai versek légióját, például Poe-nak A holló c. költeményét is. S ezek az évtizedek valóban inkább a nagyszabású vállalkozások tisztesen középszerű teljesítésével telnek el, mint magasrendű egyéni fölfedezésekkel. Csiky Gergely lefordítja Szophoklész valamennyi fennmaradt drámáját, Jánosi Gusztáv Tasso eposzát (magyaros tizenkettősökben) és Milton Elveszett Paradicsomát, Kozma Andor Goethe Faustját. Három igazán jelentékeny, maradandó fordítás született ekkoriban: Bérczy Károly Anyeginje (1866), mely még Krúdyt is elbűvölte; Ábrányi Emil Byron-átültetése, a Don Juan (1892), még ismertebb Rostand Cyranójának magyarítása) és Győry Vilmos Don Quijotéja (1876). Az utóbbi jelzi a regényfordítás rendszeressé és szervezetté válását. Feltűnőek azonban a hiányos, megkésett tájékozódás jelei is. 1886-ig várat magára az első Baudelaire-fordítás (Reviczky Gyuláé), a német romantikusokra vagy éppen Hölderlinre senki sem figyel föl. A Kisfaludy Társaság e század eleji francia lírai antológiája még alig tud a szimbolizmusról. Már 1909-ben jelent meg Vikár Béla remek mívű Kalevalája, mely még József Attila költői nyelvére is hatott.
