„Szent a küszöb...”
„Szent a küszöb...”
Az irodalmi múzeumok létrejötte Magyarországon egyrészt külföldi példák eredménye, másrészt egy sajátos irodalmi jelenség: az irodalmi kultusz szülötte. Mindennek kialakulása a 19. század második felére tehető, de kétségtelen tény, hogy már évtizedekkel korábbról találni szórvány példákat erre az igényre. Mert ennek kell tekintenünk azt az emlékoszlopot is, amelyet 1724-ben a kursaneci erdőben állított Áltmann Mihály János csáktornyai birtokos felesége Zrínyi Miklós elhunyta helyszínén. Ennek kell tekintenünk Kisfaludy Károly elhunyta után a költő körül kialakult emlékőrzés és -állítás megannyi jelét és szándékát is.
1992 áprilisában a romániai Nagyszalontán Arany János emlékmúzeuma előtt a megemlékezést Praznovszky Mihály, a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója tartotta
Jókai Mór 1847-ben Schiller és Shakespeare házainak megőrzéséről tudósít, míg ezzel szemben nálunk — veti fel keserűen — „Kazinczy és Katona házaik pálinkafőzővé alakultak.”
Kazinczy Ferenc széphalmi háza volt az, amely felett az indulatok összecsaptak, s amelyből – vagy annak helyén – az első magyar irodalmi emlékhely kialakult. A reformkori hazai utazók közül nem egy szóvá tette a ház, a „szent hajlék” mostoha sorsát. Petőfi 1847-ben erre utazván versben s útijegyzeteiben is szilajul ostorozza a nemzet feledékenységét.
1859-ben Kazinczy születésének centenáriuma után a nemzeti felbuzdultság juttatta el odáig az ügyet, hogy reális lehetőséggé vált az emlékhely létrehozása. Addigra azonban az eredeti ház már összeomlott, s Ybl Miklós tervei alapján a helyén épült a görög templomok stílusát és hangulatát idéző, ma is látható épület.
Arany Jánosnak már életében meg akarták vásárolni tisztelői nagyszalontai szülőházát, hogy azt „hazafiúi ereklyeként” a nemzet birtokába adhassák.
Míg ez csak terv maradt, Petőfi kiskőrösi szülőházának megmentése már valósággá vált. Igaz, hogy hosszú évek alatt s nem kis bonyodalmak közepette 1880-ban avatták fel az egyelőre inkább templomnak, mintsem múzeumnak berendezett lakóházat, s az avató beszédet mondó Jókai szövege tökéletesen mutatja az emlékmúzeum szakrális eredetét; „Áldás legyen rajtad, emlékezetes hajlék! Légy megtelve a dicső szellemével örökké! Isten keze takarjon be minden vétek elől, s vezessen küszöbödre minden boldogságot.”
Jókai nem tudta, csak remélte, hogy az utókor az ő emlékét is így őrzi meg, vigyázza egykori hajlékát. Neki azonban nem kellett ennyit várnia, mert halála után négy évvel létrejött utolsó pesti otthonában az ún. Jókai-Petőfi ház. A történethez tartozik, hogy a Petőfi Társaság már két évtizede intenzív gyűjtőmunkával megalapozta a Petőfi-kultuszt, számos Petőfi-relikviát, -kéziratot, ikonográfiai ábrázolást, verseskötetet gyűjtött össze. Herczeg Ferenc megnyitójában az irodalom és politika kölcsönös meghatározottságát is említette: „A mi szegény országunknak nincsenek hadseregei. Önfenntartásának egyedüli eszköze a nemzeti kultúra. Nemzeti létünk alapja, ez köt össze bennünket, ez ad jogot a léthez. A szépirodalom más nemzeteknél hatalmasabb lehet, mint nálunk, de nem lehet boldogítóbb.”
Ez az intézmény ettől kezdve egyre gazdagabb gyűjteménnyel s változatlanul mostoha körülmények között (szűk raktárak, kiállítótermek hiánya, gyűjtemény gyarapítási összeg elégtelensége stb.) végezte munkáját, s létével is igazolta azt az Arany János-i gondolatot, aki szerint a múzeum a „nemzet cifra koldusa”.
