A kabaré és az operett
A kabaré és az operett
A századforduló magyar színházi struktúrája, a színészképzés rendje, a vendégjátékok gyakorlata sok érdekességgel és változással szolgált. A színpadi műfajok családjának Magyarországon a 20. század legelejétől lett tagja a kabaré, és a századelőn élte virágkorát a magyar operett.
A francia cabaret szó kocsmát jelent (eredetileg pedig a több részes hidegtál fölszolgálását). Mint neve is mutatja, e rövid, zenés és prózai műsorszámokból álló, „sokfogásos” színpadi forma Franciaországból terjedt el Európában. Olaszország és Spanyolország alig fogadta be, de Németország, valamint a közép-európai régió a maga arculatára alakította, míg az angolszász nyelvterület revük, varieték változataiban, a music-hallok műsorán éltette tovább.
Budapest első magyar nyelvű kabaréja, a Tarka Színpad 1901-től igyekezett fölszítani a közönség eleinte lanyha érdeklődését. Első kabarénk nem volt hosszú életű, és önállóságának feladásával is csupán pár évig húzta ki. Ennek ellenére a „könnyű műfaj” hamarosan kivívta jogait, és 1910 tájt már első aranykorával kápráztatta el rajongóit. A hanyatlás ugyanilyen gyors volt. Nagy Endre (1877–1938) író, a legendás konferanszié 1918-ban már „eltemette” a kabarét. Az 1922-ben visszatekintő Kosztolányi optimistább, és még a Max Reinhardt kezdeményezte német kabarét, sőt a francia „szülőhelyet” is lekicsinyli: „A mi kabarénk nem a montmartre-i diák-csapszékek friss szellemességét és bájos kajánságát szólongatja, mint a párizsi, nem véres, nem halálos, nem idegcsigázó, mint a berlini, nem tüntet idétlen, kispolgári léhaságával, mint a bécsi. Kezdettől fogva igényesebb volt, fényesebb és kényesebb, irodalmibb mindegyiknél. Egy kis nép szellemi fényűzésével rendeztük be. Alig van kitűnő írónk, akinek neve ne szerepelt volna műsorán, s ezt ne tekintette volna megtiszteltetésnek...” Ez utóbbi sorban Ady, Karinthy, Heltai, Molnár Ferenc neve a legcsillogóbb.
A kabaré máig befolyásolja a magyar vígjátékot, tragikomédiát. Olykor jótékonyan, mint Örkény Istvánnál – máskor kevésbé színvonalasan. Mivel az abszurd dráma és a groteszk műformák dramaturgiája is épít rá, a kabaré mai, történeti távlatú megítélése eléggé összetett.
Az operett – évszázados készülődés után – Jacques Offenbach átütő sikerei révén 1855-ben vívta ki a színpadi polgárjogot, műfaji sokszínűségével, harsány humorával, opera-parodizáló szabadosságával. A magyar operett a bécsinek eredt a nyomába. A Király Színház 1903-ban történt megalapításától mintegy másfél évtizeden át volt a műfaj fő fészke. Legkiemelkedőbb produkciója az 1904. november 18-án műsorra tűzött Kacsoh Pongrác-daljáték, a János vitéz, mely 689 előadást számláló szériát ért meg. Bár a mű végül is nem nagyon hasonlított rá, mégis magas irodalmi remekművel, Petőfi Sándor elbeszélő költeményével érintkezett. Huszka Jenő, Szirmai Albert, Jacobi Victor az operett nagy komponistái – és Kálmán Imre, többek között a műfaj legklasszikusabb magyar darabjával, a Csárdáskirálynővel (1916. november 3-án tapsolhatta meg először a Király Színház publikuma).
Az operett 1920 után súlyos, 1950 után végzetes térvesztést szenvedett, elavult. A zenés játékok, a musicalek, a rockoperák léptek a helyébe – ám akárcsak a kabaré, napjainkig érezteti pozitív és negatív hatását is a magyar dramaturgiában (nemcsak a zenés színházakban).
A Thália Társaság dokumentumaiból
Benedek Marcell levele Bánóczi Lászlóhoz és Lukács Györgyhöz (részlet)
Heidelberg, 1904. július 12.
Az istenfátokat!
Engem tudvalevőleg nem idegesít az ablaküveg karmolása, de a csökönyös butaság, ha az embert nem akarják megérteni, igen. A Vatert [Strindberg: Az apa] én is tartom olyan jó darabnak, mint ti, nekem ne magyarázgassátok. Szász Zoltáné is lehet jó. De tessék egymás után adni ezt, végül betetőzni a Berlinnek is magas Michael Kramerral, mindezt a hülye budapesti közönségnek egyszerre beadni, mellyel ti, úgy látszik, engem azonosítotok, és rajtam kezditek a nevelést, sőt engem talán hülyébbnek tartotok nála, mert nekem magyarázzátok a Vatert, neki meg előadjátok Kramert, hát ez sok, kedves fiaim, ez őrültség! Én sem akarok sorozatos előadásokat a Tháliában, de nem tartom föltétlenül szükségesnek, hogy egy éven belül megbukjunk, és ti isteni fölénnyel lehülyézzétek a közönséget, amiért egyszerre nem vette Strindberget, Szászt, Hauptmannt...
Benedek Marcell levele Bánóczi Lászlóhoz és Lukács Györgyhöz (részlet)
Heidelberg, 1904. július 12.
Az istenfátokat!
Engem tudvalevőleg nem idegesít az ablaküveg karmolása, de a csökönyös butaság, ha az embert nem akarják megérteni, igen. A Vatert [Strindberg: Az apa] én is tartom olyan jó darabnak, mint ti, nekem ne magyarázgassátok. Szász Zoltáné is lehet jó. De tessék egymás után adni ezt, végül betetőzni a Berlinnek is magas Michael Kramerral, mindezt a hülye budapesti közönségnek egyszerre beadni, mellyel ti, úgy látszik, engem azonosítotok, és rajtam kezditek a nevelést, sőt engem talán hülyébbnek tartotok nála, mert nekem magyarázzátok a Vatert, neki meg előadjátok Kramert, hát ez sok, kedves fiaim, ez őrültség! Én sem akarok sorozatos előadásokat a Tháliában, de nem tartom föltétlenül szükségesnek, hogy egy éven belül megbukjunk, és ti isteni fölénnyel lehülyézzétek a közönséget, amiért egyszerre nem vette Strindberget, Szászt, Hauptmannt...
Kabaré-színlap a századelőről
A csárdáskirálynő filmváltozata is nagy siker volt. Balról: Anna Moffo, Psota Irén, mögöttük: Szombathy Gyula, Latinovits Zoltán, Balázs Péter
Nagy Endre karikatúrája
