A líra-folyam poétája
A líra-folyam poétája
Ady költészetének újszerűségét csak részben jellemzik poétikai-tematikai összetevői, mert legalább annyira fontosak tudatos kötet-szerkesztései, a kompozíció révén megmutatkozó költői szándékai is. A ciklusok és a lírai motívumok már-már zenei összehangolása, az egyes versek halmazánál meghatározóbb többletet hordozó jelensége a magyar költészetben Ady leleménye. Bizonyítékunk van arra, hogy mindezt a költő nem ösztönösen, hanem tudatosan tette. Nevezetes Nyugat-beli 1909-es önéletrajzából való a következő, szándékait megjelölő mondat: „Mindent el akartam mondani, ami ma élő magyar emberben támadhat, s ami ma élő embert hajt, mint szíj a gépkereket”. Világos beszéd: Ady lírai igénye a „mindent elmondás” mértéke, amelyhez alkotó tevékenysége minden részleges mozzanatát viszonyítja. Egymás után következő köteteiben (Új versek, 1906, Vér és arany, 1907, Az Illés szekerén, 1908, Szeretném, ha szeretnének, 1909, A Minden-Titkok verseiből, 1910) ciklusok születnek, változnak vagy tűnnek el más ciklusoknak helyet adva: mintha az élet mozgását és benne a maga helyzetét próbálná meg át- és újrafogalmazni.
Nem csupán egyes ciklusainak versei feleseltek egymással, nemcsak a különböző ciklusok pereltek egy-egy köteten belül oda-vissza, hanem az egymást követő kötetek is bontották-módosították a korábbi lírai látleletet. A „mindent elmondás” igényét sohasem lehetett csak egy-egy verssel, egy-egy ciklussal kielégíteni, de lehetőség volt ehhez közelíteni egy-egy kötet egészével, majd kötetekkel kötetek után. Az életművel, ameddig erre módja volt. A prózapoétikából vett analógiával – hiszen még életében kibontakozott, illetve elindult a regényfolyamra törekvő két vállalkozás (a Romain Rolland-é és a Prousté) – Ady költői törekvése, eszménye a lírai folyam megvalósítása, folytonossága.
Az évtizedváltás különös légkörét Ady is érzékletesen megélte, miként ezt – többek között – az 1910-es A föltámadás szomorúsága c. költeménye mutatja. E vers sok vonatkozásban rokonítható az identitás-váltást ugyancsak megélő Apollinaire 1912-ben publikált Égöv c. költeményével. Rónay György arra is felhívja a figyelmet, hogy Ady és Apollinaire első világháborús versei között sok rokon motívum figyelhető meg. De mielőtt e befejező stádiumhoz elérkezne, Ady néhány módosított összetételű kötetet is publikált (A menekülő Élet, 1912, A magunk szerelme, 1913, Ki látott engem? 1914). A világháború borzalmait és ezzel összefüggő személyes megrendüléseit hordozó verseit csak nagy késéssel volt módja kiadni (A halottak élén, 1918), sőt e kötet kényszerűen válogatott jellege miatt további versei csak halála után jelenhettek meg (Az utolsó hajók, 1923).
Ady egész költészete jelképek és az azokkal összefüggő biblikus, antik, magyar kultúrtörténeti célzások, allúziók lírai rendszere és kölcsönhatása. Mindezek lírája felfokozott személyességének egymást erősítő meghatározói. Poétai eszközei az érett költőnél korántsem a korlátlan individualizmus hordozói, hanem a modern, diszharmonikus életérzések törvényszerűségeinek kifejezői. Életműve további vizsgálatának távlatát markánsan határozza meg emlékezésében Fülep Lajos: „Ady jelek fejtője volt – és maga is jel, annak is tekintette magát. A jeleket a jelen át, a jelet a jeleken át látni és értelmezni, magában is jelentős és termékeny föladat.” Legjelentékenyebb költőtársa, Babits Mihály Ady költői világát részben a Dantééhoz hasonlítja 1920-ban, és úgy véli, hogy a lezárult életmű kulcsa a következő mondatban összegezhető: „A költőt csak az érdekli az életből, ami szimbolikus jelentőségű; nem önmagáért érdekli az élet, hanem azért, amit jelent.”
Ady és Boncza Berta 1915-ben
Ady síremléke
Ady a halálos ágyon
