Posztavantgárd kezdeményezések
Posztavantgárd kezdeményezések
Az avantgárd mozgalmak első nagy hulláma Európa-szerte az 1930-as évek elejéig tartott. 1930–32 körül nálunk is elmúlt az izmusok divatja, egy új népiesség és egy új intellektualitás került előtérbe a költészetben, a dokumentarizmus és az új tárgyiasság a prózában. De az avantgárd törekvések, vívmányok tovább éltek, gazdagították az irodalom, a művészetek eszköztárát.
Ezután már nem lehetett úgy írni, mint korábban. És még jelentősebb a „másodlagos” hatásuk. Nyomuk ott van a filmben, színjátszásban, építészetben, környezetalakításban – és mindenekelőtt természetesen a képzőművészetben.
1945-ben, a második világháború végével Európában feléledtek, sőt újraszerveződtek bizonyos avantgárd mozgalmak, főleg a szürrealisták. Kassák Lajos maga ismét aktív szerepet kezdett játszani, az általa szerkesztett Kortárs és Alkotás köré próbálta tömöríteni a legtágabb értelemben vett magyar avantgárd művészeket. Képzőművészetben pedig az Európai Iskola képviselte a legújabb törekvéseket.
A marxista kritika egyik irányvonala kezdettől fogva türelmetlenséggel bírálta ezt a feléledést, maga Lukács György a „nagyrealista” irodalom eszményképét képviselte, s ebbe a realizmus és szürrealizmus ötvözésére irányuló, külföldön olyan nagy eredményeket hozó kísérletek sem fértek bele. 1949 után pedig a dogmatikus kultúrairányítás teljesen föld alá szorította a magyar avantgárd művészetet.
1960 körül kezdődhetett csak meg az avantgárd elvi-történeti újjáértékelése, 1960 után kaphatott ismét szerepet alkotóként Kassák Lajos is. De 1965 körül már új típusú művészeti-társadalmi törekvések, az ún. neoavantgárd mozgalmak léptek fel, 1970 körül nálunk is éreztetve hatásukat.
Tamkó Sirató Károly fényképe az 1970-es évek végéről
