A kipusztulás szélén…
A kipusztulás szélén…
Parlagi vipera
Azok a fajok állnak a kipusztulás szélén, amelyek rendkívül kis számban vagy elszigetelten, izolált kis állományokban fordulnak elő. Az ide soroltak közül egyesekről nem tudjuk megbízhatóan megállapítani, hogy egyedszámuk a kipusztulást okozó kritikus szintre csökkent-e.
Az azonban bizonyos, hogy megfelelő populációjuk és/vagy elterjedési területük rohamosan csökken, valamint hogy élő-, illetve tenyészőhelyeiket bizonyos hatások rombolják, károsítják, beszűkítik. Sajnos ide kellett sorolnunk néhány olyan veszélyeztetett fajt is, amelyekből a világállomány jelentős hányada hazánkban él, akkor is, ha nálunk az egyedszámcsökkenés a védelem eredményeképpen megállt.
E csoportba tartozik hét emlős (a nagyfülű denevér, a csonkafülű denevér, a pisze denevér, a patkányfejű pocok, a földikutya, a háromcsíkos egér és az európai nyérc), huszonegy madár (a fekete gólya, a batla, a kendermagos réce, a vörös kánya, a törpesas, a parlagi sas, a kis békászósas, a rétisas, a kígyászölyv, a kerecsensólyom, a császármadár, a túzok, a széki liba, a gólyatöcs, a székicsér, a feketeszárnyú székicsér, a fattyúszerkő, a fehérszárnyú szerkő, az uhu, a szikipacsirta és a vízirigó), három hüllő (a magyar gyík, a haragos sikló, valamint a parlagi vipera), két halfaj (a lápi póc és a petényi márna), vagyis 33 gerinces továbbá 42 gerinctelen faj.
Ez a 75 állatfaj a hazai faunának csak 2,5 ezrelékét teszi ugyan ki, de egyben azt is jelenti, hogy minden 400. gerinctelen és minden 17. gerinces fajunk eljutott a kipusztulás közvetlen közelébe.
