Az utolsó bölény
Az utolsó bölény
Teljes homály fedi az európai bölény (Bison bonastus) kipusztulásának időpontját. Ez a méltóságteljes vad hosszú ideig bírta a vadászat, az orvvadászat, az erdőirtás és a legelőterjeszkedés ostromait. Szakirodalmi adatok szerint Erdélyben a 13. században még tenyészett, de hogy hazánk jelenlegi határain belül mikor fordult elő utoljára, nem tudjuk. Erre csak azokból az adatokból lehet következtetni, amelyek szerint az ukrajnai erdőspusztákon a 17. században cári rendelettel védett ritkaságnak számított. 1709-es Voronyezs vidéki, 1717-es moldovai, 1762-es erdélyi előfordulásáról megbízhatónak tekinthető adatokkal rendelkezünk. Szabadon élő társainak végleges kipusztítása után néhány állatkerti példány még sokáig tengette szomorú életét. Ismereteink szerint a legutolsó ilyen állományból származó szerencsétlen sorsú erdélyi bölénybika a schönbrunni állatkertben pusztult el 1809-ben. A első világégés után a szabad természetben európai bölény már sehol sem fordult elő, a jelenleg zömében nemzetközi parkokban élő, félvadon tenyésző törzsek kivétel nélkül állatkerti visszatelepítésekből származnak.
A történelmi korban kipusztult madarak legrégibb emléke a tarvarjú (Geronticu eremita), amelynek kipusztulási időpontja ismeretlen. Herman Ottó állítása szerint ez a madár a Duna déli szakaszán a 17. században még fészkelhetett, ez azonban inkább feltevés, és ma már nem bizonyítható.
Nincsenek megbízható adataink a nílusi lúd (Alopochen aegyptiacus), a bürkös ásólúd (Tadorna tadorna), a bütykös hattyú (Cygnus olor) és a pajzsoscankó (Philomachus pugnax) eltűnésének időpontjáról, de az valószínűnek látszik, hogy ezen fajok állománya az első világháború előtt felmorzsolódott. A pajzsoscankó ma csak alkalmilag, néhány párban költ Magyarországon. A Magyarországról eltűnt madárfaj zömét a múlt században elkezdődött vízrendezések káros hatásai és az ezt követő környezetváltozások pusztították ki. Egyes fajok esetében ezen felül más okok is közrejátszottak, például a cankok kipusztulását az üzletszerű tojásgyűjtés is elősegítette, más fajok (pl. a reznek) pusztulását pedig az évszázadokon át folytatott rablógazdálkodásszerű vadászat okozta.
Magyarországon a kipusztult vagy eltűnt állatfajok közé azokat soroltuk, amelyeknek az elmúlt ötven esztendőben volt ugyan ismert, szaporodó állománya – vagy ilyen példánya – de legalább tíz éve már nem mutatható ki, nem bizonyítható. Ide soroltunk néhány olyan fajt is, amelyeknek vannak ugyan régi, bizonyítható példányai, de hogy hol voltak vagy voltak-e egyáltalán hazai területen tenyészőhelyeik, ma már nem lehet megállapítani. Gyakorlati szempontból az ide sorolás azt jelenti, hogy amennyiben a kérdéses faj hazai területen esetleg újra megjelenik, fokozott védelem alá helyezendő.
A kipusztultak közé öt emlőst, 13 madarat, vagyis 18 gerincest, valamint 35 rovart kellett besorolni. Ez az 53 faj azt jelenti, hogy eddig hazánkban kb. hatszázból egy faj (a gerinceseknél pedig a fajok három százaléka) pusztult ki. Az emlősök közül az európai hód, a sakál, a farkas, a barna medve és a hiúz, a madarak közül pedig a rózsás gödény, a borzas gödény, a kis kárókatona, a kékcsőrű réce, a halászsas, a vándorsólyom, a siketfajd, a nyírfajd, a daru, a reznek, a tavi cankó, a kacagócsér és a kis csér tűnt el vagy pusztult ki. Meg kell jegyeznünk, hogy a fenti fajok közül a legutóbbi időkben néhány újra megjelent hazánkban (pl. hiúz, kis kárókatona).
Ritka vendég manapság hazánkban a farkas
