Márnák és kecsegék
Márnák és kecsegék
Nagy folyóink – a Duna, a Tisza itteni szakasza – az ún. „márnaszinttájhoz” tartoznak. Éppen ezért elsőnek leghelyesebb a névadókat, vagyis a márnákat bemutatni, amelyeket egyes vidékeken marcihalaknak, rózsahalaknak, rózsás márnáknak stb. neveznek.
A márnákat könnyű felismerni, mert fejük kissé lapított, megnyúlt testük láthatóan izmos, és torpedó formájú. Alsó állású, lefelé nyíló szájukat feltűnő, húsos ajkak veszik körül. A száj körül 4 erős bajuszszál található. Hátuk és a hátúszójuk grafitszürke, oldalaik világosszürkék, hasuk vajsárga. A mell-, a has- és a farok alatti úszók rózsaszínűek – innen származik igen találó tájnevük: rózsás márna. Mint azt a szájuk elhelyezkedése és a bajuszszálak is sejtetni engedik, ezek a halak életük nagy részét a folyók iszapos, homokos alján töltik. Ugyanis ezeken a részeken találják meg legfőbb táplálékukat, többségében rovarlárvákat, férgeket, apró csigákat, kagylókat, halikrát és -ivadékot, elpusztult kisebb állatokat. Tapasztalt halászok és horgászok azt is tudják, hogy a szennyvízcsatornák által szállított ehető hulladékot is megeszik. Éppen ezért az ilyen csatornák beömlésénél gyakran vannak márnák, amelyek hálóval vagy kellően felcsalizott horoggal könnyűszerrel megfoghatók. A márnák többsége 1–1,5 kiló testtömegű, de akad közöttük nagyobb, 3–5 kilós példány is! Ízletes húsuk ugyan szálkás, de ha oldalukat – a belezés, a pucolás után – gondosan bevagdossák, vagyis beirdalják, akkor nagyon ízletes, zaftos étel készíthető belőlük. Főzéshez, sütéshez való előkészítésüknél ne feledkezzünk meg arról, hogy ikrájuk mérgező, mely elfogyasztva fájdalmas gyomorgörcsöt, hányingert, rosszullétet okoz, éppen ezért a bontás után a petefészek – vagyis az ikra – maradéktalanul eltávolítandó, eldobandó! De úgy, hogy ahhoz háziállataink – pl. kutya, macska stb. – ne férhessenek hozzá, mert rájuk is veszélyes, végzetes lehet!
Kecsege
A márnák mellett, ha nem is gyakran, de megtalálhatók a vértes-porcos halak közé tartozó, tetszetős külsejű kecsegék is. Ezek állománya – a hatvanas évek idején észlelt, aggodalomra is okot adó zsugorodása után – örvendetesen gyarapodik. Ugyanis rendszeresen telepítenek előnevelt, 4-5 cm testhosszúságú kecsegéket a Dunába, a Tiszába. Az is hozzájárult az állománygyarapodáshoz, hogy az Al-Dunáról, a Vaskapu térségéből ide vonultak a mozgó vízhez szokott halak.
Ugyanis ott – a duzzasztógát miatt – szinte álló jellegűvé vált a Duna… Közben folyóink vízminősége is javult, ami nemcsak a lerakott ikrára, ivadékra, de a kifejlett halakra is jótékonyan hatott. Amíg a hetvenes, nyolcvanas években a kecsegék húsa – főleg a Budapest alatti szakaszon – kissé kátrányízű volt (főleg az olajfinomítókból kiömlő, halogénezett fenolok miatt), most kellemesnek, mellékíztől mentesnek mondható. (Itt kell megemlíteni azt, hogy „nagy víz” tehát áradás – idején a folyóvízi halak mindig is jóízűek voltak, mert „kifürödték” a húsukba beépült, kellemetlen ízanyagokat.) A kecsegék rokonai – mint pl. az egykor, minden tavasszal a Fekete-tengerből idevándorolt és itt szaporodott vizák, vágó, sima és sőregtokok – úgyszólván nyomtalanul eltűntek, jóllehet az elmúlt században még rendszeresen itt vendégeskedtek. Elmaradásuknak több oka van, ezek a következők: a folyóinknál végrehajtott nagyszabású szabályozások, a Vaskapunál létesített vízi erőmű szinte áthatolhatatlan falként emelkedik a vándorló halak elé, végezetül, de nem utolsósorban, a Duna-deltában olyan hálórendszerek „fogadják” a Fekete-tengerből ösztönösen idevándorolni szándékozó halakat, amelyek zsákmányul ejtik oroszlánrészüket!
A bodorka főleg a lassan mozgó folyószakaszokat kedveli, és ott közönséges.
A domolykók – nevezik még őket fejes domolykóknak, fejes halaknak is – ugyancsak jellegzetes, folyóvízi halak, sőt még a bővizű patakokban is előfordulnak.
A jászok – más nevükön jászkeszegek, jaszkók, ónos jászok – jellegzetes folyóvízi halak. A halászok és horgászok télen-nyáron zsákmányolják őket. A hároméves példányok rendszerint elérik a 1/4 kilós testtömeget, így azok a konyhában, az étkezőasztalon éppen „adagos” halaknak számítanak. A jászok háta sötétszürke, némi zöld árnyalattal, oldalaik ezüstösek. Páros úszóik és a farok alatti úszóik feltűnően vörösek, hát- és farokúszóik grafitszürkék, némi vörös árnyalattal. Természetesen állományukban ritkán előfordulnak narancssárga, esetleg vörös változatok (akárcsak az ezüstkárászoknál), ezeket nevezik „aranyorfáknak”. Az aranyorfákból tenyésztették ki az aranyjászokat, melyeket külföldön – pl. Németországban, Svájcban – kerti dísztavakban tartanak, gondoznak, másrészt hidrobiológiai laboratóriumokban használják őket. Ez utóbbi célra főleg fiatal, mindössze 3–5 cm testhosszúságú halakat alkalmaznak. Többek között szennyvizek, mérgező vegyületek stb. vizsgálatánál, tesztelésénél használjuk őket.
A Balaton
A Balaton hazánk legnagyobb állóvize. Átlagos vízálláskor felülete 593 m2. Hossza 78, szélessége átlagosan 7,6 km (a legkeskenyebb Tihanynál, ott 1,5, a legszélesebb Balatonfüred és Siófok között, ott 12 km-re tehető). Átlagos mélysége 3,25, a legmélyebb Tihanynál – a „kútban” –, ott 12,2 m. Partvonalának hossza 235,6 km, ebből mintegy 16 km2-t foglal el a nádas állománya, mely sajnálatos módon az utóbbi években, évtizedekben egyre csökken, „csomósodik”, egyrészt az irtás, másrészt az eutrofizáció okozta „satnyulás” miatt.
A Balaton vize, főleg az ún. „keleti medencében” még néhány éve első osztályú – ivóvíz-minőségű – volt, ez napjainkban már kevésbé mondható el. Kémiai szempontból lúgos (pH-értéke 8,1–8,4), kalcium- és magnézium-hidrogén-karbonátos – mely kissé opálos, tejes szint kölcsönöz vizének, összes sótartalma 286–319 mg/l.
A Balatonban, a vizet fenékig felkavaró hullámzás hatására, rétegződés nem jön létre. Éppen ezért a növényi tápanyagok – mindenekelőtt a foszfor és a nitrogén – folyamatosan rendelkezésre állnak, felvehető állapotban vannak az algák, a hínárfélék számára. Többek között ez az egyik magyarázata annak, hogy időnként – főleg nyaranta és a Keszthelyi-öbölben – egyes algafajok „vízvirágzást” okoznak, vagyis annyira elszaporodnak, hogy egy-egy liternyi vízben akár 100 millió sejt is jelen lehet!
A Balaton hazánk legnagyobb állóvize. Átlagos vízálláskor felülete 593 m2. Hossza 78, szélessége átlagosan 7,6 km (a legkeskenyebb Tihanynál, ott 1,5, a legszélesebb Balatonfüred és Siófok között, ott 12 km-re tehető). Átlagos mélysége 3,25, a legmélyebb Tihanynál – a „kútban” –, ott 12,2 m. Partvonalának hossza 235,6 km, ebből mintegy 16 km2-t foglal el a nádas állománya, mely sajnálatos módon az utóbbi években, évtizedekben egyre csökken, „csomósodik”, egyrészt az irtás, másrészt az eutrofizáció okozta „satnyulás” miatt.
A Balaton vize, főleg az ún. „keleti medencében” még néhány éve első osztályú – ivóvíz-minőségű – volt, ez napjainkban már kevésbé mondható el. Kémiai szempontból lúgos (pH-értéke 8,1–8,4), kalcium- és magnézium-hidrogén-karbonátos – mely kissé opálos, tejes szint kölcsönöz vizének, összes sótartalma 286–319 mg/l.
A Balatonban, a vizet fenékig felkavaró hullámzás hatására, rétegződés nem jön létre. Éppen ezért a növényi tápanyagok – mindenekelőtt a foszfor és a nitrogén – folyamatosan rendelkezésre állnak, felvehető állapotban vannak az algák, a hínárfélék számára. Többek között ez az egyik magyarázata annak, hogy időnként – főleg nyaranta és a Keszthelyi-öbölben – egyes algafajok „vízvirágzást” okoznak, vagyis annyira elszaporodnak, hogy egy-egy liternyi vízben akár 100 millió sejt is jelen lehet!
Halszinttájak
A folyóvizeket – az egyes szakaszokon élő, legjellemzőbb halfajok alapján – a következő szintekre, szinttájakra osztják a forrásvidéktől kezdődően egészen a tengerbe ömlésig bezárólag:
Pisztrángszinttáj
Vize gyorsan áramló, oldott oxigénben gazdag (10–14 mg/l), hőmérséklete még nyáron sem emelkedik 8–15 °C fölé; az aljzata sziklából, kőből és kavicsból áll. Fő hala a sebes pisztráng, társfajok a kölönte, a fürge cselle, a kövi csík, a szivárványos pisztráng, a pataki szajbling. (Ilyen szinttáj hazánkban nem található.)
Pénzespérszinttáj
Vize valamivel lassúbb, mint az előbb említett szinttájé, esése is kisebb, oldott oxigénben gazdag (10–13 mg/l), hőmérséklete még nyáron sem emelkedik 10–16 °C fölé, az aljzata kőből és kavicsból áll. Fő hala a pénzespér, társfajok a sebes pisztráng, a dunai galóca, a szilvaorrú keszeg, a menyhal, a nyúldomolykó, a szivárványos pisztráng. (Ilyen szinttáj hazánkban nem található.)
Márnaszinttáj
Vize lassabban mozog, mint az előbbi szinttájé, az óránkénti sebessége 6–8 kmre tehető, a felszínén sok (9–12 mg/l), a folyófenéken kevesebb (5–9 mg/l) az oxigén, hőmérséklete nyáron elérheti a 15–20 °C-ot, az aljzata főleg kavicsból, sóderből áll. Fő hala márna, társfajok a bodorka, a szilvaorrú keszeg, a nyúldomolykó, a jász, a harcsa, az angolna (ilyen szinttáj – pl. a Dunán, a Tiszán – hazánkban már található.)
Dévérkeszegszinttáj
Vízmozgása rendkívül lelassul, sebessége 2–4 km/órára tehető, de akadnak olyan részek is, ahol már-már állóvíz jellegűvé válik,a felszínen elegendő (5–8 mg/l), a fenéken sokszor hiányzik az oxigén, hőmérséklete nyáron eléri a 18–22 °C-ot, az aljzata főleg homokból és kisebb részben iszapból áll. Fő hala a dévérkeszeg, társfajok a ponty, a compó, a jász, a karikakeszeg, a kárász, a harcsa, a süllő, az angolna. (Ilyen szinttáj hazánkban található.)
Félsós szinttáj (durbincs-, varsinta- vagy lepényhalszinttáj)
Vízmozgása rendkívül lassú, sebessége 1–3 km/óra, de találhatók olyan részek is, ahol már-már álló jellegűvé válik, a felszínen elegendő (5–7 mg/l), a fenéken sokszor hiányzik az oxigén, hőmérséklete nyáron eléri a 20–25 °C-ot, az aljzata a vágódurbincs, társfajok a dévérkeszeg, a karikakeszeg, a vörösszárnyú keszeg, a süllő, az angolna, a harcsa, a lepényhal. (Ilyen szinttáj hazánkban már nem található.)
A folyóvizeket – az egyes szakaszokon élő, legjellemzőbb halfajok alapján – a következő szintekre, szinttájakra osztják a forrásvidéktől kezdődően egészen a tengerbe ömlésig bezárólag:
Pisztrángszinttáj
Vize gyorsan áramló, oldott oxigénben gazdag (10–14 mg/l), hőmérséklete még nyáron sem emelkedik 8–15 °C fölé; az aljzata sziklából, kőből és kavicsból áll. Fő hala a sebes pisztráng, társfajok a kölönte, a fürge cselle, a kövi csík, a szivárványos pisztráng, a pataki szajbling. (Ilyen szinttáj hazánkban nem található.)
Pénzespérszinttáj
Vize valamivel lassúbb, mint az előbb említett szinttájé, esése is kisebb, oldott oxigénben gazdag (10–13 mg/l), hőmérséklete még nyáron sem emelkedik 10–16 °C fölé, az aljzata kőből és kavicsból áll. Fő hala a pénzespér, társfajok a sebes pisztráng, a dunai galóca, a szilvaorrú keszeg, a menyhal, a nyúldomolykó, a szivárványos pisztráng. (Ilyen szinttáj hazánkban nem található.)
Márnaszinttáj
Vize lassabban mozog, mint az előbbi szinttájé, az óránkénti sebessége 6–8 kmre tehető, a felszínén sok (9–12 mg/l), a folyófenéken kevesebb (5–9 mg/l) az oxigén, hőmérséklete nyáron elérheti a 15–20 °C-ot, az aljzata főleg kavicsból, sóderből áll. Fő hala márna, társfajok a bodorka, a szilvaorrú keszeg, a nyúldomolykó, a jász, a harcsa, az angolna (ilyen szinttáj – pl. a Dunán, a Tiszán – hazánkban már található.)
Dévérkeszegszinttáj
Vízmozgása rendkívül lelassul, sebessége 2–4 km/órára tehető, de akadnak olyan részek is, ahol már-már állóvíz jellegűvé válik,a felszínen elegendő (5–8 mg/l), a fenéken sokszor hiányzik az oxigén, hőmérséklete nyáron eléri a 18–22 °C-ot, az aljzata főleg homokból és kisebb részben iszapból áll. Fő hala a dévérkeszeg, társfajok a ponty, a compó, a jász, a karikakeszeg, a kárász, a harcsa, a süllő, az angolna. (Ilyen szinttáj hazánkban található.)
Félsós szinttáj (durbincs-, varsinta- vagy lepényhalszinttáj)
Vízmozgása rendkívül lassú, sebessége 1–3 km/óra, de találhatók olyan részek is, ahol már-már álló jellegűvé válik, a felszínen elegendő (5–7 mg/l), a fenéken sokszor hiányzik az oxigén, hőmérséklete nyáron eléri a 20–25 °C-ot, az aljzata a vágódurbincs, társfajok a dévérkeszeg, a karikakeszeg, a vörösszárnyú keszeg, a süllő, az angolna, a harcsa, a lepényhal. (Ilyen szinttáj hazánkban már nem található.)
