A talaj anyagforgalma
A talaj anyagforgalma
Az erdő talaján élő bogarak másik fontos feladata a trágya feldolgozása. A különféle, kisebb-nagyobb ganajtúrók a trágya anyagát a talaj felszín közeli rétegeibe „dolgozzák bele”. A talajba süllyesztett trágyába helyezik el petéiket, ezzel biztosítják a kikelő lárvák táplálékellátottságát. Az árnyasabb, hűvösebb erdőállományokban az erdei ganajtúró (Geotrupes stercorosus) végzi a trágyának a talajba juttatását. E munkát ritkásabb, szárazabb erdőállományokban főként a tavaszi ganajtúró (G. vernalis) végzi el. Más bogarak viszont éppen a trágyában fejlődő rovarlárvákkal táplálkoznak, ilyen pl. a sutabogarak (Histeridae) számos faja, amelyek a trágyában fejlődő légylárvákat fogyasztják.
Az erdők talajában intenzív szervesanyag-lebontás folyik. Nélkülözhetetlen része ez annak az állandó anyagkörforgásnak és energiaáramlásnak, amely az erdőt, mint ökológiai rendszert életben tartja. E folyamat résztvevői általában kicsinyek, külsejük jelentéktelennek tűnik. Többnyire csak akkor kerülnek szem elé, ha a talajban élő lárvák már kifejlődtek, és az ivarérett rovarok kezdenek el, néha hihetetlen tömegekben rajzani. Közülük legismertebb a márciusi bársonylégy (Bibio marci), amely rajzásakor az erdőközeli településeket, városrészeket ellepi.
A kb. 1 centiméteres méretű, bársonyfekete színű legyecskék nehézkesen, lebegve repülnek. Hímjeik kisebb-nagyobb csoportokban rajzanak, így keresik a növényzeten ülő, nagyon keveset repülő nőstényeket. Egy-egy erősebb légáramlás a hímeket könnyen elsodorhatja, ilyenkor olyan helyeken is megjelennek, ahol egyébként nem képesek megélni, tehát akár Budapest belvárosában is. Ilyenkor röppennek fel a tavaszi légyinvázióról szóló hírek a napi sajtóban.
A bársonylegyek családjának (Bibionidae) még számos további, hasonló külsejű és életmódú faja van. Valamennyinek a lárvája erdei (esetleg kerti), humuszos talajokban fejlődik, korhadéklakó és -lebontó életmódú. A rajzó bársonylégycsoportokat gyakran kísérik külsőleg megtévesztésig hasonló, szintén csoportokban rajzó ragadozó légyfélék. Ezek a táncoslegyek (Empididae). Apró, repülő rovarokat fognak el, és erős szúró-szívó szájszervükkel szívják ki testnedvüket. Párosodáskor a hím táncoslégy „ajándékkal” kedveskedik választottjának. A nász így rendszerint „lakomával” van egybekötve.
Az erdőtalajokban fejlődő légylárvák másik nagy csoportját a lószúnyogfélék (Tipulidae) lárvái képezik. Legtöbbjük nedvességigényes, ezért a lószúnyogok mindenekelőtt a nyirkos talajú, árnyas erdőkben lehetnek tömegesek. Sok fajuk nálunk éppen ezért hegy- és dombvidéki elterjedésű, mint pl. a feltűnően nagy méretű, mintegy 4 cm-es szárnyfesztávú óriás lószúnyog (Tipula maxima). Gyakran találjuk patakvölgyi, nyirkosabb erdőkben, források közelében. Halvány füstösbarna szárnyain elnyújtott háromszög alakú rajzolatok láthatók. Jóval kisebb, sárgás alapon fekete testrajzolatú az erdőkben sokfelé közönséges foltos lószúnyog (Nephrotoma maculosa). A rokon fajok egy részének (pl. réti lószúnyog – Tipula paludosa) lárvái réti vagy kerti talajokban fejlődnek.
A legfeltűnőbbek azonban azok a lószúnyogfélék, amelyek lárvái fakorhadéklakók. Nőstényeik potroha végén kihegyesedő szelvényekből álló, teleszkópszerű tojókészülékvan, amellyel petéiket a már erősen korhadó fatörzsekbe rakják bele. Hímjeik csápja jellegzetesen fésűs. Ilyen pl. a vörös fésűsszúnyog (Xyphura atrata). Ez és a hozzá hasonló életmódú fajok ma már egyre ritkábbak, hiszen a száradó és a korhadó fákat azerdészetileg kezelt állományokból eltávolítják. Egyre több fakorhadéklakó (un. xyloszaprób) faj kerül fel a természetvédelem ún. „vörös listáira”, ahol a kipusztulástól fenyegetett fajokat tartják nyilván.
Az erdei ganajtúró árnyas erdeinkben mindenfelé nagyon gyakori
Néhány további, talajban vagy fakorhadékban fejlődő lárvájú légycsoport kifejlett alakjai ragadozó életmódúak. Többnyire kisebb, karcsúbb termetűek a kószalegyek (Rhagionidae), amelyek rendszerint fák törzsén, jellegzetes tartásban, fejjel lefelé ülve lesben várják zsákmányukat, pl. az árnyas erdőkben gyakori nagy kószalégy (Rhagio scolopaceus). E család legnagyobb termetű hazai faja az erdei televényben fejlődő szagoslégy (Coenomya ferruginea). Kámforra emlékeztető illata még rovargyűjteményben is éveken keresztül megmarad. Többnyire nagyobb termetűek, feltűnően erős testalkatúak, gyors röptűek a rablólegyek (Asilidae). Ragadozó életmódjukkal együtt szúró-szívó szájszerveik erőteljes, csőrszerű képződménnyé alakultak, amelynek tövében szakállszerű sörtepamacs látható. Lábaik erősek, durván sörtézettek. Lódarázsra emlékeztető külsejű az erdőtisztásokon zsákmányára leső darázs alakú farkaslégy (Asilus crabrontiformis). Száraz farönkökön, kivágott tuskókon lesnek zsákmányukra a zömökebb termetű, fekete testű, gyakran élénk színű szőrzettel borított gyilkoslégyfajok, pl. a hegyi gyilkoslégy és a rezespotrohú gyilkoslégy (Laphria flava, L. gibbosa).
A pirosfekete lószúnyog lárvája fakorhadékban fejlődik
V. Z.
