Gyertyános-tölgyesek
Gyertyános-tölgyesek
Területi kiterjedésben a gyertyános-tölgyesek a cseres-tölgyesek után domb- és hegyvidékeink legnagyobb kiterjedésű, egyúttal meglehetősen változatos erdőövezetét alkotják. Nemcsak magassági övezetességben, hanem növény- és állatviláguk összetételében is köztes helyzetűek a bükkösök és a melegebb termőhelyek tölgyesei között. Emiatt nehéz is őket általánosan jellemezni, mert termőhelyi viszonyaik, növényzetük és ezzel együtt az állatviláguk is nagyon sokféle lehet.
Vannak olyan gyertyános-tölgyesek, különösen azok, amelyeket egymás után többször, gyors vágásfordulókban sarjaztattak, amelyek szinte teljesen elgyertyánosodtak. Fáik „csokrosan”, sűrűn állnak, fény az erdő alját alig éri. Az ilyen erdők állatvilága, rovarélete is roppant szegényes. A jobb állapotú, hűvösebb állományok sok tekintetben a bükkösökhöz hasonlóak. Nagyjából ugyanazok a tavasszal nyíló hagymás-gumós növényeik, lágy szárú fajaik, és cserjeszintjük is aránylag gyér. A szárazabb, sziklásabb termőhelyeken előforduló gyertyánosok viszont a sziklaerdőkkel állnak szorosabb kapcsolatban, sokszor nem is lehet éles határt vonni közöttük. Az ilyen állományok lombkoronaszintje elegyesebb, de hézagosabb is. Árnyékoló hatása csekélyebb, ezáltal az ilyen erdőkben rendszerint jól fejlett cserjeszintet és változatos lágy szárú növényzetet találunk.
Lomberdeink tavasszal rajzó szövőlepke-féléi:
1. Tarkaszövő, párzásban
2. Csipkés sarlószövő
3. Tavaszi gyapjasszövő
4. Cserfa-púposszövő
5. Hamvasszövő
6. T-betűs pávaszem
7. Bükkfa-púposszövő
Mindezeket a sajátságokat azért volt szükséges felsorolni, hogy megérthessük: fajösszetétel és fajgazdagság szempontjából gyertyános-tölgyeseink között óriási eltérések vannak. Középhegységeink és dombvidékeink gyertyános-tölgyes övezete nagyon heterogén. Egyes állományok kifejezetten a bükkösökhöz hasonló élővilágúak, míg mások, különösen az elegyes lombkorona-szintű, dús cserjeszintű állományok, sok tekintetben a már melegigényesebb elegyes tölgyesekhez válnak hasonlóakká. Végezetük vannak olyan majdnem színtiszta gyertyános állomások is, amelyek fagyzugokban alakultak ki, ahol csupán a legkevésbé fagyérzékeny lombosfák képesek megélni, pl. töbrökben, mély, árnyékos völgyekben stb. Mivel a gyertyán lombja eléggé lágy szöveti szerkezetű, igen sokféle rovar fogyasztja. A legtöbb olyan hernyó táplálkozhat vele, amely egyébként bükkön, illetőleg tölgyön fejlődik.
Ezért akár a t-betűs pávaszem (Aglia tau), akár a hamvasszövő (Dasychira pudibunda), a bükkfa-púposszövő (Stauropus fagi) gyakran fordul elő gyertyános-tölgyeseinkben is, de tömegesek a gyertyános-tölgyesekben azok a lombfogyasztó fajok is, amelyek különböző típusú tölgyeseinkben, pl. cseres-tölgyesekben és melegkedvelő tölgyesekben szoktak nagymértékű lombrágásokat okozni, amilyen a gyapjaslepke (Lymantria dispar), a gyűrűspilla (Malacosoma neustria), az aranyfarú szövő (Euproctis chrysorrhoea), a kis téliaraszoló (Operophthera brumata), a nagy és az aranyszín téliaraszoló (Erannis defoliaria, Agriopis aurantiaria) stb. Közülük az aranyszín téliaraszoló hernyója éppen legnagyobb mértékben a gyertyán lombját fogyasztja, a többi gyakorlatilag tápnövény-közömbös. Ritkábban még a tölgy zöld sodrólepkéje (Tortrix viridana) is károsítja a gyertyán lombozatát, különösen olyankor, amikor a tölgyé már nem biztosít számára elegendő táplálékot. Általánosságban is jellemző, hogy amikor a felső lombkoronaszintben a lombfogyasztó hernyók már elfogyasztották a tölgyek lombozatának 30–40%-át, elkezdődik a hernyóknak a cserjeszint irányába és a másodlagos, már nem optimális tápnövények felé irányuló vándorlása. Ilyenkor a hernyók a szövőmirigyükből kibocsátott váladékból képződő fonálon csüngve ereszkednek alá, és keresik meg táplálékukat.
Fontos tényezője a gyertyános-tölgyesek fajgazdagságának a fejlett cserjeszint, amely a természetközeli állapotú állományokra jellemző, és az intenzív fatermelési hasznosítású erdőkből hiányzik. A cserjéken fejlődő fajok közül említésre méltók a különféle sodrólepkék (Tortricidae) és araszolók (Geometridae).
A sodrólepkék hernyói a gazdanövény leveleit összesodorják és összeszövik; ez a szövedék nyújt nekik védelmet a különféle károsító hatások ellen, és ad valamelyes biztonságot a „ragadozókkal” (pl. rovarfogyasztó madarak) és a hernyókban fejlődő, ún. parazitoid rovarokkal (fürkészdarazsak, fürkészlegyek) szemben. Az araszolólepkék hernyói nevüket jellegzetes mozgásukról kapták. Csupán 3 pár tori lábuk és a potrohuk végén elhelyezkedő farlábaik vannak meg, a testük közepén levő farlábak elcsökevényesedtek. Nyugalmi helyzetben gyakran csupán a potrohvégű farlábaikkal kapaszkodnak meg, ilyenkor testük elejét mereven eltartják a vékony ágtól, amelyen kapaszkodnak, és sokszor megtévesztésig hasonlítanak valamilyen apróbb ágacskára. Az araszolólepkék kevés kivétellel alkonyat-éjjeli aktivitású rovarok, mesterséges fényre is odagyűlnek. Nappal azonban – eltérően az éjjeli lepkék zömétől – csak kevéssé rejtőznek el. Mégsem könnyű őket meglátni, hiszen színük, rajzolatuk gyakran olyan, hogy még a madarak éles szeme is alig-alig veszi őket észre. A faaraszolók szürkés-barna alapszínűek, a fakéreg repedéseire emlékeztető zegzugos rajzolatúak, és általában szorosan fatörzsekre simulva is töltik a nappalt.
Más fajok, pl. a fehérpettyes nyírfaaraszoló(Biston betularius)és a barnasávos tavaszi-araszoló (Biston stratarius) szárnyrajzolatai megtévesztésig hasonlítanak egy-egy zuzmóval borított kéregdarabra. Amennyiben e fajok olyan szennyezett környezetben élnek, ahol a légszennyeződéssel szemben igen érzékeny zuzmók már nem képesek megélni, és a fák törzse egyszínű sötét, ott ezeknek a lepkéknek a változataiból is az aljzat színéhez jobban alkalmazkodott, sötét színű, ún. melanisztikus alakok nagyobb arányban maradnak életben és szaporodnak tovább, ezáltal a népesség genetikai összetétele is az ilyen színű változatok javára tolódik el. Ezt a jelenséget – amelyet az elmondottakon kívül még további tényezők is befolyásolnak – nevezzük ipari melanizmusnak. Ismét más fajok, pl. az ún. levélaraszolók a száraz lomb színével egyező színezetűek, szárnyaik gyakran csipkés-hullámos szegélyűek. Őket sem könnyű egykönnyű észrevenni. Végezetül az apróbb araszolók egy része fehér alapon ún. „fröcskölt” rajzolatával, a levélen ülve azt a benyomást kelti, mintha a madár hagyta volna ott a „névjegyét”. Látjuk tehát, hogy abban is érvényesül a természetes kiválogatódás, hogy nemcsak az állatok színezete, hanem a viselkedése is alkalmazkodik: a rejtőzésük számára legalkalmasabb helyeket keresik fel.
Felsorolni is sok lenne a lombozatban, ill. a cserjeszintben élő különböző fajokat, ehelyett néhány jellemző alakot képeken mutatunk be. A gazdag cserjeszint a lepkék mellett számos bogárnak és poloskának is otthont ad. A leveleket nemcsak sodrólepkehernyók, hanem az ormányosbogarakkal rokon eszelények (Attelabidae) is összesodorják. A fiatal hajtást az áttelelő nőstény bogár elrágja, s a lecsüngő hajtás zsenge leveleit szivarra emlékeztető csővé sodorja össze. Ebbe petézik, és ebben fejlődik ki a lárva. Különösen gyakori a sok tápnövényű tölgy-levélsodró (Attelabus nitens), mogyoróeszelény (Apoderus coryli) és nyírfaeszelény (Byctiscus betulae). Előbbi élénk barnásvörös, utóbbi fémesen csillogó kék vagy türkizszínű.
A tölgy-levélsodró eszelény lomberdeinkben gyakori
