Sáskák
Sáskák
Sziki gyepeink egyik legfeltűnőbb sajátossága a sáskák nagy tömege. Szikeseinken a sáskák négyzetméterenkénti egyedszáma gyakran 10–20 példány között van. Tömeges elszaporodás (gradáció) esetén százas nagyságrendű is lehet. Régóta ismert, hogy egyes sáskafajaink tömeges elszaporodásának gócai szikeseinken vannak. Ilyen pl. a marokkói sáska (Dociostaurus maroccanus), amely a múlt század 80-as éveiben és századunk elején az Alföldön többször is tömegesen jelentkezett. Közeli rokona, a rövidnyakú sáska (Dociostaurus brevicollis) is egyike szikeseink jellemző és tömeges fajainak, főként a rövid füvű, veresnadrág-csenkeszes legelőkön. Egyes években tömegessé válik a tengerzöld sáska (Aiolopus thalassimus), ennek a gócai azonban nem a száraz sziki legelőkön, hanem a nyárra kiszáradó, magas füvű sziki réteken vannak. Amikor azonban nyár végén az éjszakák hűvösebbekké válnak, reggelente ezek a sáskák a gyorsan átmelegedő kopár vakszikfoltokra települnek át, itt veszik fel az aktivitásukhoz szükséges hőenergiát. Szintén a magasabb füvű, főleg a mézpázsitos gyepek állata a belső-ázsiai rokonságú sziki sáska (Epacromius coerulipes pannonicus) és a csinos rétisáska (Chorthippus albomarginatus). Sziki gyepeink legtömegesebb fajai: a barna tarlósáska (Dirsius haemorrhoidalis), a közönséges és a hátas rétisáska (Chorthippus parallelus, Ch. dorsatus). Több jellegzetes sziki sáskafaj a kopár, vakszikes foltokhoz ragaszkodik, mert az aktivitásához szükséges energiát a kopár, áthevülő talajfelszíntől veszi át. Ilyen pl. az apróbb termetű fajok közül a szőke tarlósáska (Dirshius petraeaus), a nagyobb testű, színes szárnyú fajok közül pedig a félsivatagi rokonságú, vörös (néha kék) hátsó szárnyú szerecsensáska (Celes variabilis), A szalagos sáska (Oedealus decorus) és a homokszínű sáska (Sphingonotus coerulans); az általánosabb elterjedésű fajok közül pedig a kékszárnyú sáska (Oedipoda coerulescens) és a meleg-száraz években tömegesen elszaporodó, és ilyenkor kártékonnyá váló, rózsaszín hátsó szárnyú olaszsáska (Calliptamus italicus).
Kopár homokbuckák, dűnék jellemző faja a hosszúlábú homokisáska
Sziki gyepeink rovaregyütteseinek nagy része a talajfelszín lakója. Egyesek a legforróbb, napsütéses órákban aktívak, pl. a bodobácsok (Lygaeidae) és a földipoloskák (Cydnidae) számos faja. Rendszerint éjjel mozognak viszont a ragadozó életmódú futóbogarak (Carabidae). Szikes pusztáink jellegzetes lakója a 2,5–3 cm-es testméretű aranypettyes bábrabló (Calosoma auropunctatum). A legtöbb itt élőfutóbogár azonban a kisebb termetűek közül kerül ki. Jobb minőségű talajokon gyakori pl. a szárnyfedőin vörösessárga foltot viselő hantfutó (Dolichus halensis) és a selymesfutrinkák (Harpalus spp.) több faja. Vizenyősebb területeken, a szikes mocsarak szegélyén tömegesek a bűzfutók (Chlaenius spp.), amelyek szárnyfedői zöldes fémfényűek, sárgás szegéllyel. Hasonló élőhelyeken nagyon gyakoriak az apró termetű kisfutók (Agonum spp.). Előtoruk szív alakú, szárnyfedőik csillogó fémfényűek. Hasonlóképpen kis termetűek, fémfényűek, de zömök tojásdad testűek a közfutó (Amara)-fajok. A szélsőséges, tavasszal nedves, nyárra kiszáradó szikfokgyepeknek is megvannak a maguk jellemző futóbogarai, ilyen pl. a Hortobágyról a közelmúltban leírt bennszülött (endemikus) faj, a Poecilus kekesiensis.
