A mohapárna lakói
A mohapárna lakói
A tőzegmohás lápok rovarvilágának legjellemzőbb tagjai azok, amelyek előfordulása valamilyen módon magához a tőzegmohához kapcsolódik. Őket nevezzük valódi tőzeglápi vagy tyrphobiont fajoknak. Ezek a rovarok vagy magukban a tőzegmohapárnákban élnek, vagy a mohazsombékok közti, egészen sajátos kémhatású vízben fejlődnek. Ilyen tőzegmohapárnákban élő, apró termetű ragadozó rovar pl. a Stenus kiesenwetteri nevű holyva (Staphylinidae). Még annak idején, az 50-es évek elején megtalálták a bátorligeti lápban. Ez akkor meglepetést keltett, mert úgy tudták, hogy a bátorligeti lápban nincs tőzegmoha. Néhány éve tűnt ki, hogy „a holyvának van igaza”: a bátorligeti láp, ha nem is jellegzetesen tőzegmohás láp, de van benne tőzegmoha. Más fajok, pl. azok a szitakötők (Odonata) és tegzesek (Trichoptera), amelyekről majd a vízi rovarok között lesz szó, a mohapárnák közti vízterek, az ún. semlyékek vizében élnek.
Valódi tőzeglápi állatoknak kell azokat a fajokat is tekintenünk, amelyek olyan növényekre specializálódtak, amelyek kizárólag tőzegmohás lápokban élnek. Ezek többnyire nagy térigényűek, jó repülők, és át tudják hidalni az egyes lápfoltok közti távolságokat. Ahol már csak egyes, kicsiny lápfoltok vannak, onnan ezek a fajok előbb-utóbb eltűnnek, mert minimális létszámú, elszigetelt népességeik már nem képesek fennmaradni.
Fontos tápnövények pl. a különféle tőzegáfonyák. Közülük nálunk csak a rózsaszín, apró virágú négyszirmú tőzegáfonya (Oxycoccos quadripetala) fordul elő, két beregi lápban. Állománya oly csekély, hogy a rá specializálódott tőzeg-gyöngyházlepke (Boloria aquilonaris) nálunk nem élhet meg. Megvan viszont Szlovákia (Sucha Hora) és a Keleti-Kárpátok nagy tőzeglápjaiban (pl. Vatra Dornei), ahol tápnövénye a tőzegláp szárazabb foltjain szőnyegszerűen terem. Több lepkefaj él a hamvas tőzegáfonyán (Vaccintium ulginosum). Legnevezetesebb közülük a tőzeg-kéneslepke (Coliaspalaeno). Nálunk néhány alkalommal észlelték elkóborolt példányait, de nyilvánvaló, hogy nálunk nem tenyészik, csupán Szlovákia egyes, nagyobb tőzeglápjaiban. Szintén a hamvas tőzegáfonyán él a Vaccimiina optilete nevű boglárkalepke és az Anarta-melanopa bagolylepkefaj. Csupán a Kárpátok magasabb részein lévő lápokban fordulnak elő. Néhány éve előkerült viszont az Aggteleki-karsztról az Arichanna melanaria araszolólepke, amelyről úgy tudták, hogy szintén tőzegáfonyán fejlődik. Bár hernyója szükség esetén rezgő nyáron is megél, a lepke nem tudott tartósan megtelepedni. Vannak ezen kívül olyan fajok is, amelyek tápnövényeik révén nem kifejezetten tőzeglápiak, de a legnagyobb egyedszámot tőzeglápokban érik el. Ezeket nevezzük tőzeglápkedvelő (tyrphophil) fajoknak. Nálunk ők is nagyon ritkák, sőt többnyire már ki is pusztultak. Gyapjúsás- (Eriophorum) fajokon él a lápi szénalepke (Coenonympha tullia) hernyója. Határainkhoz közel is többfelé gyakori, pl. az Alpokalján, Szlovákiában (pl. a Sztracenai-völgyben) és a Keleti-Kárpátokban. Régi adatok szerint megvolt a Hanságban is, azonban mióta a Hanság nagy részét lecsapolták, azóta ott senki sem látta. Hasonló sorsra jutott nálunk a kígyókeselyűfüvön (Polygonum bistorta) fejlődő lápi tűzlepke (Lycaena helle), amely a határaink közelében lévő, Szatmárnémeti melletti Muzsdaj lápján még megvan, és a vidrafüvön (Menyanthes trifoliata) élő Acronycta menyanthidis bagolylepke, amely az ország nyugati részéről pusztult ki. Több fajtól nem is tudjuk, miért fordulnak elő leginkább a tőzeglápokban, mert nem ismerjük életmódjuk részleteit. Ilyen pl. a szakirodalom szerint gyakran tőzeglápi fajként emlegetett Armphipoea lucens nevű bagolylepke, amely azonban aligha lehet igazi tőzeglápi faj, hiszen előfordul az Aggteleki-karszt nedvesebb patakvölgyeiben is.
Lápjaink túlnyomó többségében azonban tőzegmohának se híre, se hamva. Bennük a tőzeg zömmel a köznyelv szerint „savanyúfüveknek” nevezett sásokból keletkezik. A lápi növényzet oxigénszegény közegben történő lebomlásának végső terméke itt egy humuszban gazdag, fekete színű kotus láptalaj, amely nagy mennyiségben tartalmazza bizonyos, oxigénszegény vizekben is megélni képes csigafajok házait. Az ilyen típusú lápokat síklápoknak nevezzük. Ezek a lápok legnagyobbrészt folyóholtágak feltöltődésével jöttek létre, ezért azokra a területekre jellemzők, ahol sok a lefűződött folyókanyarulat. Létrejöhettek még ilyen típusú lápok ott is, ahol a nem sós talajvíz nagyon közel kerül a felszínhez, pl. homokbuckás terüleeink mély fekvésű buckaközeiben, szélbarázdáiban. Sok lápvolt valamikor hazánk olyan területein, aol a folyók esése hirtelen megcsappant, és ezáltal holtágakban is bővelkedő, ún. hálózatos vízrendszerek jöttek létre. Két legnagyobb ilyen típusú lápterületünk a Hanság és az Ecsedi-láp volt. Utóbbi a többszöri nekirugaszkodással elvégzett lecsapolási munkák következtében századunk elejére végképp kimúlt. Ma már csak a kiszárított lápon öngyulladással fellobbanó tőzegtüzek emlékeztetnek arra, hogy itt valaha láp volt. A Hanság legalább részbeni megmentésére viszont van még esélyünk: égerlápjaiból, láperdeiből és láprétjeiből még szép darabok maradtak meg.
További nagy lápterületünk a Nyírség, ahol még ma is nagyobb számú, többféle eredetű síklápot láthatunk. Elterjedt az a téves hiedelem, hogy e terület nevét a nyírfáról kapta, pedig pontosan fordítva van: a nyírfa az a fa, amely a nyíren, vagyis a lápos vidéken nő (vö. Erdélyben a Rétyi-nyír). Mindezt jól tudta jeles költőnk és botanikusunk, Fazekas Mihály, aki „Lúdas Matyi” históriájában azt írta: nem tudja, hogy e történet – „a Nyíren-é vagy az Erdőháton” esett-e meg. Később e századi botanikánk nagy atyamestere, Soó Rezső vélekedett úgy, hogy az Alföld hajdani természetes képéből a Nyírség őrzött meg legtöbbet. S e kép természetes elemei voltak a lápok: pontosabban az édesvizű, sásos-nádas-erdős síklápok, amelyeknek legszebb megmaradt képviselője a méltán híres „Bátorligeti-ősláp”. A legutóbbi időkben vált világossá, hogy a Nyírségben még ma is több, kisebb-nagyobb „Bátorliget” van: pl. Bagamér, Nyírábrány, Penészlek közelében, maradvány fajokban gazdag növény- és állatvilággal. Azt is tudjuk, hogy e lápok jórészt állóvizek (pl. folyóholtágak) feltöltődésével jöttek létre. Ilyen volt pl. a kállósemlyéni „Mohos-tó”, amely sajnos, igen erősen feltöltődött, növényzete degradálódott, és ilyen a Vajai-tó, amelynek úszólápszigetei megmaradtak ugyan, de vízszintjét mesterségesen felduzzasztották a horgászat kedvéért. A legfontosabb nyírsági lápok múltja egészen az utolsó jégkorszakig vagy a legkorábbi jégkorszak utáni időkig nyomozható vissza. A lápi üledékekben talált virágporszemek és csigamaradványok tájékoztatnak bennünket arról, hogyan változott ennek a vidéknek a növényzete és állatvilága az utolsó tízegynéhány-ezer év folyamán. A maradvány fajok pedig arról tanúskodnak, hogy bár az éghajlat változott, az életközösségek nagy része átalakult, azonban éppen a lápok voltak azok, amelyek a legtöbbet megőriztek abból a múltból, amikor Alföldünk éghajlata a mainál sokkal nedvesebb, hidegebb volt.
A négyszirmú tőzegáfonyán fejlődik a tőzeg-gyöngyházlepke
Az állatvilág szempontjából a lápi víz sajátságai mellett a legfontosabb tényező a lápi növényzetnek a megjelenése, jellege. Döntő fontosságú, hogy egy láp fákkal-cserjékkel benőtt-e, vagy a lápot sásos-nádas-zsombékos növényzet borítja. Mindkét típusú síklápi növényzetnek megvannak a maga értékes maradványfajai. Amikor a Magyar Természettudományi Múzeum kutatói még az 50-es években megkezdték Magyarország tervszerű faunisztikai feltárását, a Kis-Balaton és Bátorliget voltak azok a különleges területek, amelyeknek nagy figyelmet szenteltek. Mindkét területről előkerült néhány olyan lepkefaj, amelyek elterjedésében sajátos, nagy szakadás (diszjunkció) mutatkozik, ahhoz hasonlóan, amit a magyar színjátszólepke elterjedésével kapcsolatban láttunk. Ilyen volt az óriás lápibagolylepke (Arytrura musculus), amelyet korábbról a Bánság egyes lápvidékeiről már ismertek. A Kárpát-medence egyes lápterületein, a Duna-deltában, helyenként a Fekete-tenger vidékén, s aztán egy hatalmas elterjedési hézaggal Kelet-Ázsiában fordul elő. Az európai faunában még közelebbi rokona sincs, csupán a Távol-Keleten néhány faj. Mindez jól mutatja, hogy az európai, s ezzel együtt a kárpát-medencei faunának valóban maradványjellegű tagja. Hernyója állítólag a nedves láperdei avart fogyasztja. Sajnos, az utóbbi száraz másfél évtizedben nagyon megritkult, holott hazai élőhelyei területi védelem alatt állnak, és maga a faj is védett. Ez jól mutatja, hogy akkor, amikor általános környezetállapot-változásokvannak, akkor elszigetelt, kis élőhelytöredékek megmentésére roppant csekély az esély. Szintén a fás-cserjés lápok lakója két kisebb termetű karcsúbagolylepke, a Zanclognatha tenuialis és a Polypogon gryphalis. Mindkettő elterjedési típusa az előzőhöz hasonló: Délkelet-Európa, majd egy nagy hézaggal Kelet-Ázsia. A Kárpát-medencében főként a Dráva-sík láperdeiben és az Alföld keleti peremének lápterületein tenyésznek.
Lápjaink fontos reliktumfaja az óriás lápibagolylepke
Elsősorban sásos-magaskóros lápi társulásokban él a lápi tarkaaraszoló (Aspilates formosarius). A legtöbb nagyobb hazai lápvidéken előfordul, de eléggé gyéren; szintén védett faj. Elterjedésében ugyanazt a hatalmas hézagot mutatja, mint az előbbi faj. Hazai népességeit ezért külön alfajként is megkülönböztetik. Hasonló életmódú a Metelka-medvelepke (Rhyparioides metelkanus). A múlt század derekán, amikor még az ócsai-dabasi turjánvidék sokkal kiterjedtebb volt, Metelka Ferenc gyógyszerész fedezte fel Dabason, majd Lederer bécsi kuató írta le, felfedezője tiszteletére nevezve el. Sokáig eltűntnek hitték, míg aztán nagyjából egyidejűleg sikerült újra felfedezni a Kiskunsági-Nemzeti Parkhoz tartozó orgoványi lápban, a Bánságban és a Duna-deltában. Védett faj, óvására annál is inkább szükség van, mivel ez a feltűnően szép, színes medvelepkét nyugat-európai rovarbörzéken is keresik, ezért egyesek nálunk is megpróbálkoztak üzleti céllal történő, tömeges gyűjtésével. Hernyója különböző növényeken: vízi mentaféléken, mocsári kutyatejen stb. táplálkozik, bábozódáskor viszont a mocsári gólyahír leveleinek fonákára sző laza gubót, abban alakul át. Voltaképpen azért helyhez kötött, ritka faj, mert megélhetéséhez élőhelyén egyszerre többféle feltételnek kell jelen lenni.
Kelet-ázsiai rokonságú faj a Metelka-medvelepke
Éles határt természetesen nem vonhatunk lápjaink és láprétjeink rovarvilága között. A leginkább kézzelfogható, gyakorlati különbség az, hogy a láprétekre kevésbé nyomja rá a bélyegét az oxigénszegény viszonyok közt lebomló szerves anyagok tömege. Anyagforgalmuk gyorsabb, növényzetük változatosabb. Ezért rovarközösségeik is színesebbek, változatosabbak; egyúttal azonban gazdagabbak általános elterjedésű, szélesebb tűrésű fajokban is, különösen a nyárra kiszáradó láprétek.
V. Z.
