Araszolólepkék, bagolylepkék, kabócák
Araszolólepkék, bagolylepkék, kabócák
Lomberdeink egyik legfajgazdagabb rovarcsoportja az araszolólepkéké. Tölgyön fejlődik a levélaraszolók és a faaraszolók több faja, így a nyári és a tölgyfa-levélaraszoló (Ennomos quercinarius, E. quercarius) és a nagy tölgyfaaraszoló (Boarmia roboraria). Különleges elterjedésű a magyar faaraszoló (Boarmia viertlii), amelyet eredetileg a Mecsekben fedeztek fel, de szórványosan megvan az ország meleg tölgyeseiben másutt is, egészen az Aggteleki-karsztig. Elterjedése Dél-Franciaországtól Kis-Ázsiáig húzódik; jellegzetesen ún. szubmediterrán áreájú faj. Egész sereg púposszövő jellemző meleg-száraz tölgyeseinkre. Ilyen az ezüstfoltos púposszövő (Spatalia argentina), a pergament-púposszövő (Harpya milhauseri), a cserfa-, a tölgyfa- és a bélyeges púposszövő (Drymonia ruficornis, D. querna, D. dodonaea). Feltűnő lakói ezeknek a tölgyeseknek a nagy termetű, élénkpiros hátsó szárnyú övesbagolylepkék, amilyen a ritka nagy övesbagoly (Astiotes dilecta), a sokkal gyakoribb tölgyfa-övesbagoly (Astitotes sponsa) és a kis tölgyfa-övesbagoly (Catocala promissa). Jellegzetesen tölgyön fejlődő, főleg déleurópai elterjedésű faj még a fekete övesbagoly (Catephia alchymista) és a nagy foltosbagoly (Minucia lunaris). Tölgyön és a meleg tölgyesek elegyfáin fejlődik a lombbaglyok (Xanthia spp.) számos, vörhenyes sárgásbarnás, a száraz lombra emlékeztető színezetű faja. Rajzási idejük főleg nyár végére, őszre esik, s az áttelelő petékből kikelő hernyók lombfakadáskor kezdenek táplálkozni. Nappali lepkéink közül is akad néhány, amely tölgyön fejlődik, s különösen a ritkás, meleg tölgyes állományokat kedveli. Ilyen a tölgyfa- és a cserfa-csücsköslepke (Quercusia quercus, Satyrium ilicis).
Meleg tölgyeseink fajgazdagságának a tulajdonképpeni „kulcsa” azonban a rendkívül dús, fajgazdag cserjeszint. Kökény, galagonya, kecskerágó és fagyal mellett a húsos és a veresgyűrűsom, az ostorménfa és a sóskaborbolya, a Dunántúlon néhol az ükörkelonc, erdőszéleken a cserszömörce helyenként szinte áthatolhatatlan sűrűséget alkot. Különösen jellemző a cserjeszintre az araszolólepkék tömege és jelentős fajszáma. Cserjéken fejlődnek a száraz levélre emlékeztető színezetű holdasaraszolók (Selenia spp.), a kecskerágó-araszoló (Artiora evonymaria), az orgonaaraszoló (Apeira syringaria), a foltos és a kétpontos tavaszi-araszoló (Bapta temerata, B. bimaculata) és a sárga kökényaraszoló (Angerona prunaria). Mediterrán elterjedésű fa sajátos, bennszülött hazai alfaja a mátrai faaraszoló (Peribatodes umbraria matrensis), amely az Északi-középhegység meleg tölgyeseiben honos. Különösen „népszerű” tápnövény a kökény a legkülönbözőbb lepkecsaládok tagjainak hernyói körében. Fogyasztói pl. a kora tavasszal rajzó barna gyapjasszövő (Eriogaster lanestris) és az ősszel repülő sárga gyapjasszövő (E. catax), a kökény (Catocala hymaeanea)- és a galagonyaövesbagoly (Ephesia fulminea), a nappali lepkék közül a kökény-csücsköslepke (Satyrium spini), a szilva-csücsköslepke (S. pruni) stb.
Fagyalon él a selyemfényű bagolylepke (Polyphaenis sericata) és a fagyalbagolylepke (Craniophora ligustri) hernyója, tápnövényére utal a sóskaborbolya-bagolylepke (Auchmis detersa) neve is.
A cseres- és melegkedvelő tölgyesek fáin, cserjéin rendkívül sokféle rovar él. A talajban több évig fejlődnek ki az óriás énekeskabóca (Tibicen haematodes) lárvái, amelyek gyökerek nedvét szívogatják. Az érett lárvák rövid nyugalmi állapot után kifurakodnak a talajból, és fák törzsére kapaszkodnak fel. Itt vedlenek át kifejlett rovarrá, amely folytatja útját a lombkoronába. A fák törzsére kapaszkodva csupán az elhagyott lárva-„ing” (exuvium) marad vissza, amelyek mennyiségéből lehet aztán következtetni a kikelt és szétszéledt rovarok valódi tömegére. A kifejlett kabóca többnyire fenn, a lombkoronában tanyázik. Hasoldalán, a potroh tövén látható a két, dobhártyával borított hangadó szerv. Ez tulajdonképpen egy membrán, amelyet speciális izmok hoznak rendkívül gyors rezgésbe. A membrán mögött rezonátorüreg található, amely a hangot úgy felerősíti, hogy az emberi fül számára, közelről hallgatva szinte fülsértővé válik.
Az óriás-énekeskabóca lárvája fatörzsre kapaszkodva alakul át kifejlett rovarrá (fent) A kifejlett állat fák lombkoronájában tartózkodik (lent)
A gyapjaslepke
Időnként meleg-száraz tölgyesekben is tömegesen elszaporodik a gyapjaslepke (Lymantria dispar), amelynek barnás színű, jól repülő hímjei főleg júliusban rajzanak. A szennyesfehér szárnyú, vaskos potrohú, alig röpképes nőstények fák törzsén ülve várják a hímeket, majd párzás után több száz petét raknak le, a potrohukról leváló rőtbarna szőrbundába csomagolva. A peték így biztonságosan vészelik át az ősz és a tél időjárási viszontagságait, és április közepén-végén kelnek ki belőlük az apró, hosszú szőrű hernyók, amelyeket a tavaszi szelek messzire sodorhatnak el. Ezért ha valahol a gyapjaslepke tömegessé válik, elszaporodása (az ún. gradáció) nem áll meg egy helyen, hanem járványszerűen továbbterjed. Ahol a gyapjaslepke tömegesen lép fel, ott hernyói – főleg az elegyetlenül telepített tölgyesekben – a lombkoronát teljesen lekopaszthatják, ún. tarrágást okozva. E kártétel helyenként egész erdőrészletek pusztulásával jár. Ahol azonban még megvan az életközösség természetes védekezőképessége, pl. a természetközeli állapotú, elegyes erdőkben, ott hamarosan felvonulnak a gyapjaslepke természetes ellenségei. Kiváló röpképességű ragadozó bogarak jelennek meg, amilyen a futóbogarakhoz tartozó kis és az aranyos bábrabló (Calosoma inguisitor, C. sycophanta), a dögbogarakhoz tartozó négyfoltos hernyórabló (Xylodrepa quadripunctata); tömegesen jelennek meg a fürkészdarazsak (Ichneumonidae) és fürkészlegyek (Tachinidae), sőt – ha különösen nagy a hernyók egyedsűrűsége – súlyos járványok is felütik fejüket a hernyók között, amelyek ilyenkor tömegesen hullanak el.
Időnként meleg-száraz tölgyesekben is tömegesen elszaporodik a gyapjaslepke (Lymantria dispar), amelynek barnás színű, jól repülő hímjei főleg júliusban rajzanak. A szennyesfehér szárnyú, vaskos potrohú, alig röpképes nőstények fák törzsén ülve várják a hímeket, majd párzás után több száz petét raknak le, a potrohukról leváló rőtbarna szőrbundába csomagolva. A peték így biztonságosan vészelik át az ősz és a tél időjárási viszontagságait, és április közepén-végén kelnek ki belőlük az apró, hosszú szőrű hernyók, amelyeket a tavaszi szelek messzire sodorhatnak el. Ezért ha valahol a gyapjaslepke tömegessé válik, elszaporodása (az ún. gradáció) nem áll meg egy helyen, hanem járványszerűen továbbterjed. Ahol a gyapjaslepke tömegesen lép fel, ott hernyói – főleg az elegyetlenül telepített tölgyesekben – a lombkoronát teljesen lekopaszthatják, ún. tarrágást okozva. E kártétel helyenként egész erdőrészletek pusztulásával jár. Ahol azonban még megvan az életközösség természetes védekezőképessége, pl. a természetközeli állapotú, elegyes erdőkben, ott hamarosan felvonulnak a gyapjaslepke természetes ellenségei. Kiváló röpképességű ragadozó bogarak jelennek meg, amilyen a futóbogarakhoz tartozó kis és az aranyos bábrabló (Calosoma inguisitor, C. sycophanta), a dögbogarakhoz tartozó négyfoltos hernyórabló (Xylodrepa quadripunctata); tömegesen jelennek meg a fürkészdarazsak (Ichneumonidae) és fürkészlegyek (Tachinidae), sőt – ha különösen nagy a hernyók egyedsűrűsége – súlyos járványok is felütik fejüket a hernyók között, amelyek ilyenkor tömegesen hullanak el.
