Bámulatos tavaszi rovargazdagság
Bámulatos tavaszi rovargazdagság
A meleg tölgyesek virágzó berkenyefái és különféle cserjéi május–júniusban igazi terített asztalt nyújtanak a nektárt és pollent fogyasztó rovarok óriási tömegének. Ez az egyik legfontosabb táplálékforrás a rovarok számára, hiszen tudjuk: a nektár és a virágpor a leginkább energiadús táplálékok közé tartozik. Ilyenkor ha egy világos színű bélésű ernyőt veszünk, és óvatosan „belekopogtatjuk” a virágokon nyalakodó bogártársaságot, meglepően változatos kép tárul elénk. Egész sor olyan bogárcsalád képviselőit láthatjuk meg, amelyekről addig legfeljebb szakkönyvek hasábjain olvashattunk. Ilyenek az alkonybogarak (Alleculidae, pl. a szerecsenbogár – Podonta nigrita, a pejbogarak – Omophlus sp.), a hegyes potrohvégű marókák (Mordellidae), a fakéreg alatt fejlődő lárvájú bíborbogarak (Pyrochroidae, pl. a nagy bíborbogár – Pyrochroa coccinea), az apró termetű, fémeszöld bibircses bogarak Malachiidae), a puha kitinpáncélú, rendkívül fajgazdag lágybogarak (Cantharidae: pl. a feketéllő lágybogár – Cantharis nigricans, a sötét lágybogár – C. obscura, a feketevégű lágybogár – Rhagonycha fulva), a lemezescsápúak (Lamellicornia) közé tartozó, fényes csillogó zöld színű virágbogarak (Cetoniidae: pl. az aranyos virágbogár – Cetonia aurata, a fémes virágbogár – Gnorimus nobilis) és a megvastagodott combú, hosszú csápú álcincérek (Oedemeridae). Bőven vannak azonban cincérek (Cerambycidae) is a viráglátogatók között. Közülük az egyik leggyakoribb a fényes szurokfekete kis hőscincér (Cerambyx scopolii). Gyakori még a tölgycincér (Stenochorus quercus), a tölgyes tövisescincér (Harium sycophanta), a négyfoltos cserjecincér (Cortodera humeralis), a galagonyacincér (Grammoptera ruficornis), a virágcincérek számos faja, pl. a vöröslábú virágcincér, a foltos, a rajzos és a barnás virágcincér (Leptura rufipes, L. sexguttata, Judolia erratica, Vadonia livida), a juhar-díszcincér (anaglyptus mysticus), az egérszínű és a fürge darázscincér (Xylotrechus rutsicus, X. antilope), továbbá a keskenyfedős cincér (Stenopterus rufus). A cincérek jelentős része azonban nem viráglátogató. Különösen középhegységi szárazabb tölgyesekben, fatörzseken vagy tuskókon gyakran látható a tölgyes-tövisescincér és a cser-tövisescincér (Rhagium sycophanta, Rh. mordax) és a röpképtelen gyászcincér (Morimus funereus). Idősebb, száradásnak indult tölgyekben fejlődik a nagy hőscincér (Cerambyx cerdo). Lárvális élettartama általában 3 év, a harmadik év őszére kifejlődött bogár az utolsó telet a fa belsejében tölti. A hőscincér elhagyott járataiban él az éjszakai, rejtett életmódú sápadt éjcincér (Trichoferus pallidus). Mindkettő védett faj.
Tölgyeseinkben mindenütt gyakori a tölgyes-tövisescincér
Makkban élő ormányosok
Tölgyeseink rovarközösségének fontos tagjai az ormányos bogarak, amelyek lárvái a tölgymakkban vagy más makktermésekben fejlődnek, és ezáltal érzékeny veszteségeket okoznak. Tömeges elszaporodásuk előfeltétele az, hogy az erdőtalaj, amelyre az általuk megtámadott makkok kényszerérésszerűen lehullanak, kellően száraz legyen. Ezért mindenekelőtt a száraz években és a vízrendezési munkák során kiszárított talajú erdőkben léphetnek fel veszélyes mértékben, sokszor az egész makktermést elpusztítva. Régen egészen sajátos „biológiai védekezés” volt szokásban ellenük. A disznókat a tölgyesekben akkor és csak addig makkoltatták, amikor ezek az ormányosbogár-lárvákkal fertőzött makkok potyogtak le. A disznók természetesen szívesen fogyasztották az ilyen makkokat, hiszen a pajorok, lárvák egyébként is kedvelt táplálékaik közé tartoznak. Amikor azután már az ép, értékes makkok hullottak le, addigra befejezték a makkoltatást, így a tulajdonképpeni makktermést nem érhete veszteség. Ez a népi tapasztalaton alapuló rendszer évszázadokon keresztül féken tartotta a makktermést pusztító ormányosbogarak elszaporodását. Tölgymakkban, ill. sokszor gesztenyében is fejlődik a tölgymakk-ormányos és a gesztenyeormányos (Curculio glandium, C. elephs), főleg mogyoróban a mogyoróormányos (C. nucum), míg a gubacslakó zsuzsok (C. villosus) lárvája a tölgy gubacsaiban fejlődik.
Tölgyeseink rovarközösségének fontos tagjai az ormányos bogarak, amelyek lárvái a tölgymakkban vagy más makktermésekben fejlődnek, és ezáltal érzékeny veszteségeket okoznak. Tömeges elszaporodásuk előfeltétele az, hogy az erdőtalaj, amelyre az általuk megtámadott makkok kényszerérésszerűen lehullanak, kellően száraz legyen. Ezért mindenekelőtt a száraz években és a vízrendezési munkák során kiszárított talajú erdőkben léphetnek fel veszélyes mértékben, sokszor az egész makktermést elpusztítva. Régen egészen sajátos „biológiai védekezés” volt szokásban ellenük. A disznókat a tölgyesekben akkor és csak addig makkoltatták, amikor ezek az ormányosbogár-lárvákkal fertőzött makkok potyogtak le. A disznók természetesen szívesen fogyasztották az ilyen makkokat, hiszen a pajorok, lárvák egyébként is kedvelt táplálékaik közé tartoznak. Amikor azután már az ép, értékes makkok hullottak le, addigra befejezték a makkoltatást, így a tulajdonképpeni makktermést nem érhete veszteség. Ez a népi tapasztalaton alapuló rendszer évszázadokon keresztül féken tartotta a makktermést pusztító ormányosbogarak elszaporodását. Tölgymakkban, ill. sokszor gesztenyében is fejlődik a tölgymakk-ormányos és a gesztenyeormányos (Curculio glandium, C. elephs), főleg mogyoróban a mogyoróormányos (C. nucum), míg a gubacslakó zsuzsok (C. villosus) lárvája a tölgy gubacsaiban fejlődik.
Legnagyobb testű és legerősebb mérgű redős szárnyú darazsunk a lódarázs
Melegkedvelő tölgyeseink életközösségének fontos tagjai a különféle társasan élő hártyásszárnyúak: hangyák (Formicidae) és redősszárnyú darazsak (Vespidae). Sokféle hangya építi fészkét száradó fák kérge alá vagy magának a kiszáradt fának a fatestébe. Tölgyfák kérge alatt igen gyakoriak a tölgyfahangya (Liometopum microcephalum) rendkívül népes fészkei. Dolgozói 5–7 mm nagyságúak, rozsdaszínűek, potrohuk sötétebb hamvasbarna. Száraz fákban, tuskókban fészkelnek a lóhangya (Camponotus)-fajok. Teljesen fekete színű az erdeinkben mindenütt gyakori fekete lóhangya (Camponotus vagus). Száraz fatörzsekbe kartonfészkeket építenek a Lasius-fajok, pl. a kartonépítő hangya (L. fuliginosus) és a fekete fahangya (L. niger).
Idősebb fák odvaiba készíti hatalmas, világossárgás színű, burkolattal körülvett fészkét a lódarázs (Vespa crabro). A boly népessége ősszel elpusztul, a telet csak a megtermékenyült nőstények („anyák”) vészelik át, amelyek tavasszal fészeképítésre alkalmas helyet keresnek. Gyakran láthatók, amint erdőszéleken, tisztásokon lassú röpüléssel végigpásztázzák a virágzó növényeket, zsákmányt keresve. Áldozatukat fullánkjuk szúrásával ölik meg. A lódarázs fullánkja hatékony támadó-védő fegyver. Szúrása heves fájdalmat és hosszan tartó, fájdalmas duzzanatot okoz. Több lódarázs szúrása akár eszméletvesztést, súlyosabb esetben, érzékenyebb egyéneknél vagy gyermekeknél akár halált is okozhat. A lódarázs különösen fészke közelében kifejezetten agresszív lehet, amire azért is tanácsos ügyelni, mivel a lódarázs erdős területen lévő hétvégi házakba, kamrákba, melléképületekbe vagy padlásokra gyakran betelepszik. Ivadékaikat erős rágóikkal feldarabolt rovarokkal etetik. Hímjeik kisebbek, testükhöz mérten hosszabb csápúak (l. jobb oldali ábra), fullánkjuk természetesen nincs. Ahhoz azonban gyakorlott szem kell, hogy ezeket a különbségeket valaki kint a terepen felismerhesse.
Egyes darázsfajok, pl. az erdei és a szögletesfejű darázs (Dolichovespula silvestris, D. media) faágakra építik fészkeiket, mások az erdőtalaj üregeiben fészkelnek, pl. a német darázs és a pirosfoltos darázs (Paravespula germanica, P. rufa). Ezek a kisebb termetű darazsak vegyes táplálkozásúak, gyakran láthatók pl. erdőszéli ernyős virágzatú növényeken.
V. Z.
