Nappali lepkék
Nappali lepkék
Láttuk, hogy az egyenes szárnyú rovaroknál általában az aljzat fizikai sajátságai, a mikroklíma és bizonyos kórokozók azok, amelyek meghatározzák azt, hogy kizárólag száraz-meleg sziklagyepekben és sztyepplejtőkön fordulhatnak elő. Náluk valamiféle speciális tápnövénynek általában nincs különösebb jelentősége. Merőben más a helyzet a nappali lepkéknél. Közülük is a boglárkalepkék (Lycaenidae) azok, amelyeknél nagyon szoros, szigorú tápnövény-specializációknak vagyunk tanúi. Ennek oka többrétű. Nagyon fontos benne a tápnövény kémiai védekezése, ill. az, hogyan tudja ezt a speciálisan alkalmazkodott növényevő rovarlárva leküzdeni. A pillangós virágú növényekben (Fabaceae) nagyon elterjedtek olyan vegyületek(ún. cianogén glikozidok), amelyek bomlásakor súlyosan mérgező ciánvegyületek szabadulnak fel. Amelyik állat ezeket a vegyületeket nem képes „méregteleníteni”, vagy ártalmatlan formában elraktározni, az ilyen növényt fogyasztva megmérgeződik, elpusztul. Gyakori növényeink közül ilyen pl. a koronilla, többféle csüdfű stb. A pillangósvirágúakra specializálódott lepkéknél evolúciójuk folyamán olyan alkalmazkodási folyamatok játszódtak le, hogy hernyóik az ilyen növényeket is baj nélkül fogyaszthatnak. Ami más állat számára méreg, az nekik a tápnövén felismerésének sajátos kémiai jelzésévé vált. Baltacim-fajokon (Onobrychis) fejlődik több, igen helyhezkötött életmódú boglárkalepkefaj hernyója. Ilyen a bársonyos sötétbarna pikkelyzetű barna boglárka (Agrodiaetus admetus) és a hátsószárny-fonákán jellegzetes rézsútos fehér sávot viselő csíkos boglárka (A. damon). Utóbbi faj hímje csillogó türkizkék, nősténye sötétbarna. Nálunk mindkettő csupán néhány, összezsugorodott élőhelyű, elszigetelt népességben tenyészik, ezért törvény által védettek.
A nappali lepkék külsejét utánozza a ragadozó recésszárnyú rablópille
A tápnövényben történő kémiai alkalmazkodás legtökéletesebb példáit a csüngőlepkék(Zygaenidae) mutatják. Lomha mozgású, többnyire lassan repülő lepkék, amelyek órákig képesek ücsörögni egy-egy nektárt adó növényen. Színezetük rikító, bárki azt hinné, hogy a rovarfogyasztó madarak könnyű prédái. A valóság egészen más! A harsány, fémes kékesfekete, vérpiros, időnként élénksárga színek éppen arra hívják fel a figyelmet: vigyázz, ehetetlen vagyok! Testfolyadékuk (hemolimfa) naransszínű, kellemetlen szagú, rossz ízű és mérgező. A hernyó a tápnövényből felvett mérgező anyagokat felhalmozza, ezek megmaradnak a kifejlett lepkénél is. Amivel tehát a növény védte volna magát, azzal most a lepke védi az életét. Az egyes fajok külsőleg sokszor nagyon hasonlóak. Ezért sokszor előfordul az, hogy adott faj hímje másik, hasonló faj nőstényével párzik, amit még az is elősegít, hogy párzószerveik meglehetősen leegyszerűsödtek. Az ilyen párzásból azonban nem lesz utód. A különböző fajok közti szaporodási elszigetelődés itt éppen azt jelenti, hogy bizonyos genetikai kombinációk terméketlenséget okoznak. A csüngőlepkék egyik nagy csoportja szintén pillangósvirágúakon (Gabaceae) fejlődik: koronillán a vérpettyű csüngőlepke (Zygaena angelicae) és a változó csüngőlepke (Z. ephialtes), hereféléken (Trifolium spp.) a fehérgyűrűs (Z. carniolica) és az acélszínű csüngőlepke (Z. filipendulae), szarvaskerepen (és más fajokon) a közönséges csüngőlepke(Z. loti), főleg a bükkönyön és ledneken a somkóró-csüngőlepke specializálódott ernyős virágrétjeink egyik jellemző faja: a pusztai csüngőlepke (Zygaena cynarae), több viszont a fészkesvirágzatúakon (Asteracea) fejlődő, pl. a magyar csüngőlepke (Z. brizae), amelynek tápnövénye a magyar aszat (Cirsium pannonicum), ezért száraz és félszáraz gyepekben fordul elő.
A fehérgyűrűs csüngőlepke sztyepprétjeink egyik gyakori faja
