Pelso-egység
Pelso-egység
Három nagyobb szerkezeti egység tartozik ide: a Dunántúli-középhegységi (a következőkben röviden Középhegységi), a Gömör-Bükki, és a Közép-Dunántúli. E „mozaikok”, amelyekből csak a felső-oligocénban állt össze a Pelso, a középső-triász során kinyílt Vardar-Mellétei óceán jórészt déli kontinentális szegélyéről származnak; fő alpi szerkezetfejlődési szakaszuk ezen óceán jura végi bezáródásához (az újkimmériai és korai óalpi szerkezeti fázisokhoz) köthető.
1. A Középhegységi-egység gyengén metamorf ópaleozoikumi képződményei – a Dunántúli-középhegység teknő- (szinklinális-) szerkezetének megfelelően, annak Balaton-vonal menti, illetve Rába-vonal menti szárnyán – a harmadidőszak előtti medencealjzatot alkotják. Felszínre a Balatonfelvidék-Balatonfő-Velencei-hegység vonulatban csak lapos kis dombokon bukkannak. Északon az Ógyalla-Diósjenői-vonal mentén a Veporikumra tolódtak, határuk a Gömör-Bükki egységgel a nógrádi medencealjzatban ismeretlen, nyugat felé a Dráva-vonulattal (Drauzug) vannak szoros kapcsolatban.
A mindvégig ún. passzív kontinentális szegélyen képződött kőzeteket az idősebb, nagy vastagságú mélytengeri törmelékes-vulkáni eredetű Balatoni fillit-csoportra és a belőle folyamatosan kifejlődő, nagyságrenddel vékonyabb (legfeljebb 100–200 m) pelágikus devon mészkő-csoportra tagolhatjuk. A Középhegységi-egység ősföldrajzi helyzetét a törmelékesebb Felső-ausztroalpi zóna déli pereme (Grauwacke-öv, Grazi paleozoikum) és a karbonátos dél-alpi kifejlődések között nyomozhatjuk (lásd a lemeztektonikai fejezetben).
)
A szabadbattyáni Szár-hegy földtani metszete (Majoros György szerint, Fülöp József könyvében, 1990). Hercini (variszkuszi) takaróhatár
Az első csoportban a legidősebb, ordovíciumi Balatonfőkajári kvarcfillit a Balaton tengelyébe eső Balatonfői- és a párhuzamos Balaton-vonal által határolt ún. Balatoni kristályos küszöb fő alkotója. Riolit-piroklasztitokkal tagolt, grauvakke-típusú üledékei a karbon elején klorit-zónás metamorfózist szenvedtek. A szabadbattyáni Szárhegy előterében kisfokú metamorf finomtörmelékes palából Magyarország legidősebb, alsó-ordovíciumi (arenigi) ősmaradványegyüttese (a barázdásmoszatokra hasonlító páncélos ostoros Acritarcha) került elő.
A Balaton-vonaltól északra uralkodó Lovasi aleurolitpala előbbihez hasonló üledékösszlet igen alacsony fokú (pumpellyit-prehnit) átalakulásával keletkezett. Benne riolitos-dácitos szubvulkáni testek, láva-, piroklasztit- és tufitszintek gyakoriak (Alsóörsi metariolit). Ritka, de nagyon jellegzetes fekete, dm–m vastag kovapala- (lidit-) szintjei gazdag szilur közepi (wenlocki) Acritrarcha-, Chitinozoa-, Conodonta- és Graptolites-együttest tartalmaznak. A törmelékes kifejlődést a felfelé érettebb anyagú, növekvő karbonáttartalmú, andezites vulkáni szintekkel tagolt alsó-devon (?) Révfülöpi aleurolitpala zárja. Hasonló palákat fúrtak meg a Rába-vonal mentén is (Takácsi, Tét, Vaszar).
A Gömör-Szepesi-érchegység földtani szelvénye (Peter Grecula és Imrich Varga szerint, 1979)
Jelkulcs: 1 – Eocén, miocén intrúziók; 2 – Mellétei és bükki fáciesű ópaleozoikum és mezozoikum képződmények. Szilicei- takaró; 3 – Alsó-triász homokkő, homokos agyagpala; 4 – Középső-triász-jura, főként karbonátos képződmények. Gömöri- takaró; 5 – Permi konglomerátum, homokkő, homokos agyagpala, alárendelten evaporit, riolit- és dácittufa; 6 – Karbon epidot-amfibolit fáciesű konglomerátum, homokkő, pelites és homokos grafitos agyagpala, diabáz és diabáztufa; 7 – Grafit-szericit fillit; 8 – Klorit-szericit fillit; 9a – savanyú, b – bázisos vulkanit; (7 – 9a – a Gömöri-takaró ópaleozoikuma); 10 – A variszkuszi és alpi ciklus granitoidjai; 11 – Amfibolit fáciesű kristályospala és bázisos magmatit; 12 – Vepor-takaró; 13 – Rátolódások
A második csoport, az egykor nagy területet fedő devon mészkő az erőteljes karbon–alsó-perm lepusztulás miatt ma csak néhány fúrásban tanulmányozható. A pelágikus, vékonyrétegzett mészkövet általában agyagfilmes-sztilolitos réteglapok tagolják. A lencsés-gumós, üledékbreccsás, turbidites rétegek tagolt aljzaton történt anyagáthalmozást tanúsítanak. Conodonta-, illetve Styliolina-fauna alapján a mészkő Kékkúton emsi, Úrhidán emsi-giveti, Ógyalla (Hurbanovo) mellett középső-devon, Székesfehérvárott frasni korú.
Polgárdi és Szabadbattyán között az idős kvarcfillitre, illetve az alsó-karbon molasszra dél felől áttolt, 200–300 m vastag takaróroncsban a Középhegységtől idegen, fehér, kristályos Polgárdi mészkő tűnik elénk. Sajátos üledékciklusai, algagyepes szintjei és néhány korallmaradványa melegvizű sekélytengeri lagúna- (ún. karbonátplatform-) eredet és devon kor mellett szólnak.
A Középhegység ópaleozoikumi összlete még az alsó-karbonban (a felső-viséi előtt) metamorfózist szenvedett, és délkeleti irányú gyűrődésekkel, áttolódásokkal variszkuszi takarókba rendeződött. Az ősmaradványokban (pörgekarúak, korallok, likacsoshéjú egysejtűek, kagylósrákok) gazdag, sekélytengeri, sötét színű Szabadbattyáni agyagpala-mészkő már a Dráva-vonulat-beli nötschi, a Felső-ausztroalpi veitschi és a gömöri alsó-karbon molasszal rokon. A variszkuszi molasszt és a kontinensütközést követő granitoid-benyomulásokat az Újpaleozoikum című részben ismertetjük. A Középhegység egészére jellemző, hogy – legtöbb szomszédjától eltérően – fiatalabb, alpi metamorfózis nem érte.
2a. A Gömöri (Gemer) nagyszerkezeti egység a Csetnek (Štítnik) völgye és Kassa közt húzódó, a Vepor nélkül értett Gömör-Szepesi-érchegységet alkotja. Paleozoikumi képződményeit délen a meredek Rozsnyói- (Rožňava-) vonal határolja el a mezozoikumi anyagú, lenyírt Dél-gömöri- és Mellétei-takarókkal fedett (tágabban vett) Bükki aljzattól (lásd alább).
Jellegzetes táj a Gömör-Szepesi-érchegységből (Dobsina)
A Gömörikum erőteljesen gyűrt-takarós szerkezetű ópaleozoikumi képződményeit három variszkuszi egységbe sorolják: az óceáni szigetív típusú, alsó-kéreg eredetű Tőkési (Klátov), az ívmögötti medence szegélyeként a Rákospataki (Rakovec), és a magmás szigetívet és a hozzá csatlakozó ívmögötti medencét (esetleg passzív kontinensperemet) képviselő Gölnici (Gelnica) kifejlődésre.
A legmélyebb helyzetű, legerősebben átalakult Tőkési kifejlődés alig 1–2 km széles nyírt övben jelentkezik az érchegység északkeleti szegélyén, de pikkelyei a gyengébben metamorf Rákospataki-zónában Dobsináig (Dobšiná) nyomozhatók. A grauvakke eredetű gneisz, a sávos leptit-, illetve gránátos-amfibolit és a szerpentinesedett peridotit ásványi összetétele átmeneti nyomást és 550–630° C hőmérsékletet jelez. A metamorfózis kora alsó-karbon (320–350 millió év), de idősebb adatok kaledóniai átalakulásra is utalnak.
A Rákospataki kifejlődés (devon–alsó-karbon?) északon 5 km széles, délkelet felé beszűkülő sávjában grafitos-finomtörmelékes sorozattal összefogazódó, nagytömegű tholeiites bazalt- (ritkábban andezit-) lávát és vulkáni törmelékes anyagot találunk. Az alsó-karbon zöldpala-fáciesű (350–370 °C) metamorfózis során főként grafitos fillit és klorit-epidot-aktinolitpala keletkezett; utóbbiból egy megelőző, magasnyomású variszkuszi fázist is kimutattak. Szűk déli előfordulásából (Stósz [Štós]) a magmás kőzetek hiányoznak.
Az ún. Ökörhegyi- (Volovec-) boltozat központi részét 25–30 km szélességben a Gömörikum legidősebb, Gölnici kifejlődése építi fel. Több ezer méter vastagságú, ritmusos, homokos-agyagos flissorozatába gyakran ismétlődő mészalkáli, riolitos-dácitos piroklasztit- és áthalmozott vulkáni törmelékes szintek települnek. Felső részét grafitos pala-, allodapikus mészkő- és üledékes kovapala- (lidit-) rétegek tarkítják. Kora sporomorfák alapján felső-kambriumi– középső-devon. Az alsó-karbonban az egész összlet alacsony nyomású zöldpala-fáciesű metamorfózison esett át.
A Gömörikum területén az első kontinensütközés az alsó-karbon elején történt (breton fázis), amelynek során az északon kiemelkedő övtől délre fennmaradó medencékben tournai-i–viséi flisképződés (Csermely [Črmel'], Kassa mellett), illetve nem flis-típusú finomtörmelékes üledékképződés (Martonháza [Ochtiná]) folyt. Az egyre keskenyebb és sekélyebb medencéket partközeli durvatörmelék és zátonymészkő töltötte fel (felső-viséi–szerpuhovi). A gyakran magnezitesedett karbonáttesteket ma Jolsva (Jelšava) környékén külfejtésekben termelik ki. Az ütközés kezdeti szakaszát a valószínűleg szigetívre fölpréselt óceáni aljzatból az üledékgyűjtő medencébe becsúszott, szerpentinesedett kőzettestek jelzik. A kontinensütközés előrehaladtával a vesztfáliai kezdetéig lerakódott képződmények kisfokú metamorfózist szenvedtek, míg a hegységrendszer teljes kiemelkedése utáni szegélymedencék sekélytengeri-szárazföldi molasszát variszkuszi átalakulás már nem érte. Ez azonban már az Újpaleozoikum című rész „hatásköre”.
2b. A Bükki-egység a Közép-magyarországi-vonal mentén legtávolabbra előretolt belső-dinári típusú képződményekből áll. Keleten az Eperjes-Tokaji-hegység vastag vulkáni összletével fedett Hernád-vonal határolja, délen pedig kifut a Közép-magyarországi vonalig. Nyugati elhatárolása a Középhegységi-egységtől bizonytalan.
Több szerkezeti egységre osztható, amelyek az Upponyi-hegységben, a Cserehát északnyugati részétől elkülönített Szendrői-hegységben, és a Bükkben bukkannak a felszínre. Valamennyien egy variszkuszi passzív kontinentális szegély részét képezték, illetve az Upponyi-hegységben kezdeti óceáni riftesedés közelségére utaló jelek is vannak. Kifejlődése alapján szintén e részbe tartozik a bükki rétegsort indító, flis jellegű Szilvásváradi formáció, a Bükk egységes tárgyalása céljából azonban az újpaleozoikumnál mutatjuk be.
A Bükktől északra található alacsony, kis kiterjedésű (15 km2) Upponyi-hegységben Magyarország legjobban tagolható, a Kárpátokban egyedülálló ópaleozoikumi rétegsorát tanulmányozhatjuk. Ez északon (az Upponyi-feltolódás mentén) rudabányai típusú triász és alsó-miocén, délen pedig (a nekézsenyi feltolódás mentén) bükki felső-perm–alsó-triász képződményekkel határolva, teljes, 3–3,5 km szélességében az alsó-miocén Darnó nyíródási öv része.
Legidősebb képződményei – a délebbi, magasabb helyzetű Tapolcsányi-egységben – a homokból, grauvakkéból, illetve szervesanyagokban és mangánban dús, mélytengeri radioláriás iszapból keletkezett felső-ordovíciumi–szilur Tapolcsányi formációba tartoznak. Mangános vasérctelepeit egykor a diósgyőr-ómassai kohászat hasznosította. Az alsó- (középső) devon tengeralatti hasadékvölgy-képződést tholeiites bazalt, mandulaköves bazaltláva és -piroklasztit jelzi, amely környezetének mésziszapos üledékeivel keveredve ún. spilitesedett. A Strázsahegyi formációt a tengeraljzaton áthalmozódó vulkáni-üledékes összletbe csúszott kisebb (cm–dm) méretű szilur, és nagyobb (m–10 m) alsó-devon mészkőtömbökből álló szint jellemzi (olisztosztrómák; lásd a Szedimentológia című részt). A szilur olisztolitok finomszemcsés, pelágikus kőzetek, amelyek nagy mennyiségben tartalmaznak kagylósrákokat, héjtöredékeket (filamentum), szivacstűket, Nautilus-féléket. Az általában tengeri liliomok (krinoidea) vázelemeiből álló mészkőtípusok alsó-devon (gedinni-siegeni) Conodontái, és az önálló korallmaradványok alapján a Strázsahegyi formáció kora alsó-devon végi. A Tapolcsányi egység rétegsorát záró Éleskői olisztosztróma viszont már a karbon flis-szakaszhoz köthető.
A mélyebb Lázbérci-egység rétegsora a középső-devon, sekélytengeri, karbonátplatform-fáciesű Upponyi mészkővel indul, amelynek legnagyobb feltárása a védett Upponyi-szoros. Vele a felső-givetitől összefogazódik, illetve a frasnitól végleg felváltja a tholeiites bazalttal-mandulaköves bazalttal és bazalttufitos szintekkel tarkított, pelágikus Abodi mészkő. A Conodontákban nagyon gazdag formáció jellegzetes kőzettípusa a zöldesszürke-sárgásbarna szericit-klorithálós mészkő, az ún. cipollino. A legalsó-karbont a továbbra is mélytengeri, de sokkal tömöttebb, lencsés Dedevári mészkő képviseli alsó-viséi tűzkőszinttel. A legelterjedtebb képződmény a viszonylag nagy vastagságú, meszes-finomhomokos-agyagos üledékek váltakozásával jellemezhető, felső-viséi–alsó-baskíriai Lázbérci formáció. A szudétai fázis során a távoli északi háttérben kiemelkedő variszkuszi hegységrendszer gyorsan pusztuló, éretlen üledékanyaga csak erősen „megszűrve” jutott el idáig, és a szendrői és bükki flistől eltérően lerakódása nyugodt körülmények között történt. Az Upponyi paleozoikumot záró kvarc-liditkavicsos-meszes homokkő (Derenneki tagozat) a bükki Mályinkai formációra emlékeztet, és valószínűleg már az Ős-Tethys bezárulását követő sekélytengeri molasszhoz sorolható.
A nagyobb kiterjedésű, de még az Upponyinál is alacsonyabb Szendrői-„hegység” szelíd dombvidéke a Darnó-övtől délkeletre húzódik. Délen a bükki aljzattal való kapcsolata ismeretlen. Fejlődéstörténete a Lázbérci-egységével párhuzamos. A hegység déli felén az Abodi szerkezeti egység – uralkodóan medencefáciesű devon képződmények csaknem teljes sorozata – az északi, kiemeltebb („küszöb-”) helyzetű Rakacai „parautochton” egységre tolódott rá, amelyet hiányos, lepusztult felső-devon és nagy vastagságú karbon flis jellemez. Az Abodi egység mélytengeri, szerves anyagban gazdag, finomtörmelékes üledéksorozatára egy tagolt self üledékképződése következett. A Szendrőládi mészkő ősi típusú korallos (Tabulata) foltzátonyait mélyebbvízi koralltörmelékes-krinoideás mészkő, illetve az erősen lepusztult kontinentális háttérről származó, érett törmelékanyaggal jellemezhető csatornák tagolták. A gazdag eifeli-giveti fauna (Favosites, Thamnopora, Alveolites, Syringopora stb.), melynek híres lelőhelyei a Mészégető-(Borda-) völgyben sorakoznak, a Grazi Paleozoikummal való kapcsolatot bizonyítják. Ezzel egyidejűleg a kiemeltebb karbonát-platformokon törmelékszállítástól mentes mészkő képződése folyt. Az óalpi (alsó-kréta) átkristályosodás során keletkezett szürke fehérsávos Rakacai márvány – erős töredezettsége miatt – díszítőkőnek csak korlátozottan alkalmas.
A Keleti- és Déli-Alpok középső-karbon ősföldrajzi vázlata (Hans Peter Schönlaub nyomán, 1980) és korrelációja a Gömör-Bükki egységgel (Kovács Sándor és Péró Csaba nyomán, 1983)
A frasni során az egyre erőteljesebb tengeralatti riftesedés hatásaként a selfet alkotó karbonátplatformok rohamosan feldarabolódtak, lezökkentek és befulladtak. A felső-devonban a már megismert tufitos Abodi mészkő veszi át az uralmat. A devon-karbon határon a messze északon történt kontinentális ütközés (a breton fázis) távoli tükröződéseként a terület kiemelkedett; karsztosodott mészkőüregei, hasadékai helyenként tournai-i–alsó-viséi krinoideás mészkő foszlányait őrizték meg. A felső-viséitől ismét fokozatosan tagolódó hátakon mélyvízi, tömött mészkő képződése újult fel (Verebeshegyi mészkő), míg az egyre szaporodó mélymedencében flis típusú üledékképződés kezdődött.
A Szendrői fillit eredeti anyagában az éretlen, terrigén homokos üledékek közé a magasabban maradt hátakról lepusztuló mészkő keveredett törmelékfolyással, üledékcsúszással, illetve mésziszapos zagyárakkal. Az alsó-baskíriai során a mésziszap-képződés az utolsó kiemelkedéseken is megszűnt, és egyre finomodó törmelékanyagú, karbonátszegény (disztális) flisképződés folyt. Ősmaradvány és fedőképződmény híján – a rokon bükki, Szilvásváradi formáció és dél-alpi Hochwipfeli-flis analógiájára – feltételezzük, hogy a flis-üledékgyűjtő a leóni fázisban (alsó-felső-moszkvai határa) zárult össze.
A medencefáciesű Verebeshegyi mészkő gyűrt legfelső rétegei (alsó-baskíriai) és átmenete a flis kifejlődésű Szendrői fillitbe. A redőződés északnyugat felé irányul. Rakacaszendtől délre
Az upponyi-szendrői szilur–devon–alsó-karbon karbonátos kifejlődésnek a Kárpátokban nincs analógiája, a legközelebbi hasonló képződményeket a Felső-ausztroalpi egységek délnyugati peremén (Gráci Paleozoikum), a Belső-Nyugati-Dinaridákban (Medvednica) és a Déli-Alpok északi peremén (Karni-Alpok, Déli-Karavankák) találjuk. A variszkuszi flis jellegű, és a flist követő tengeri molasszképződmények rokonságát az előző területeken kívül a Gömöridákban is felismerhetjük.
Az Upponyi-szoros középső-devon, vastagpados-óriáspados, sekélytengeri mészkőbe (Upponyi mészkő) vágódott. A szoros keleti bejárata
Az Upponyi és Szendrői paleozoikum szerkezetfejlődése a bükki paleo-mezozoikummal közösen értelmezhető. Variszkuszi metamorfózisa nem bizonyítható; amennyiben létezett, az átalakulási fok nem volt magasabb az alpinál. A jól ismert alpi metamorfózis kora alsó-kréta (100–120 millió év); a Szendrői-hegységben kis-közepes (3 kbar) nyomás mellett kis fokú, kloritzónás átalakulás zajlott (350–450 °C-on), amely egyes övekben a biotitzónát is elérte; az Upponyi-hegységben kis nyomás mellett (2,5 kbar) kis vagy nagyon kis fokú (300–350 °C) regionális metamorfózis ment végbe. Mind a Szendrői-, mind az Upponyi-hegység redőződése, áttolódása északias irányú, megegyezően az ausztro-alpi- és belső-nyugati-kárpáti, Európai-lemez felé mutató vergenciával; a Bükköt viszont ellentétes, déli vergencia jellemzi.
3. A Pelso-egység Balaton-vonal és Közép-magyarországi-vonal által határolt Közép-dunántúli-egységéből ópaleozoikumi képződmény ez idáig nem került elő.
