Eocén-oligocén barnakőszeneink
Eocén-oligocén barnakőszeneink
A kréta végén a Dunántúli-középhegység jelentős része kiemelkedett és nagymértékben lepusztult. A középső-eocénban viszont általános süllyedés következett be, s a korábbi szárazföldi részeket vagy elöntötte a víz, vagy a karsztrendszer révén a belső részek mélyedéseiben karsztlápok, karszttavak alakultak ki. Az ezekben élt növényekből a Bakony északkeleti peremétől Esztergomig édesvízi kőszénmedencék sorozata keletkezett, amelyek a felső-triász karsztos kőzetekre vékony agyagos átmenettel települnek. A kis számú telepek vastagsága a 10–30 m-t is eléri. A medence peremei felé egyre több és vastagabb édesvízi agyag és mészkő közbetelepülését figyelhetjük meg, amelyek a medence belsejének még egységes telepeit padokra bontják. A karsztos környezet lúgos kémhatású vizeinek hatására a szénülés folyamán a bitumentartalom megemelkedett. A karsztvizes környezetben működő baktériumok hatására magas pirit- és szerves kéntartalom alakult ki. A jó minőségű eocén barnakőszenek átlagos fűtőértéke 16 500 kJ/kg, de nem ritkák a 20 000 kJ/kg felettiek sem. Az alaptelep felett csökkentsósvízi, majd tengeri rétegek települnek, amelyekben szintén kőszénzsinórok, -lencsék figyelhetők meg (ún. fornai rétegek, lásd legjelentősebb kifejlődésük, a dorogi szénmedence bemutatásánál). Az eocén szénképződést lezáró újabb kiemelkedések az egységes medencéket feldarabolták, a széntelepek az oligocénban nem egy esetben a felszínig emelkedve le is pusztulhattak (ún. infraoligocén denudáció, lásd a földtörténeti fejezetben).
Földtani szelvény a lencse-hegyi barnakőszén-területen keresztül
Az eocén kőszenek jelentős részét már kibányászták. Kimerültek a Mór környéki bányák, megcsappanóban az oroszlányi terület (bár ma még működik a legnagyobb hazai termelést adó márkushegyi bánya), s 1970-ben az egyik legrégibb, 150 éves bányavidék, Tatabánya is leállt. A Bakonyban Dudar és Balinka kőszénkészletei még lehetőséget adnak a további termelésre, de a kőszénrétegek elhelyezkedése karsztvízelöntéssel fenyeget (e problémáról lásd a későbbiekben). A kőszéntelepes összlet északi irányban a korábban kitermelt medencéknél nagyobb mélységben folytatódik.
A Vértes és a Gerecse között, a tektonikai eredetű Tatai-árokban helyezkedi el a tatabányai kőszénmedence. Az eocén elején a medence még szárazulat volt. Ennek emlékét a triász mészkőre és dolomitra, közepén jura-kréta képződményekre települő, változó vastagságú szárazföldi tarkaagyagok őrzik. Erre következik egy édesvízi rétegsor, majd a széntelep közvetlen feküjét képező agyagösszlet. A barnakőszén-rétegek vastagsága és minősége változó. A mélyebb szinteken édesvízi rétegek, feljebb csökkentsósvízi meddő-közbetelepülések tagolják. Közvetlen fedőképződménye molluszkás agyagmárga. Az erre következő tengeri üledékes rétegsorban a tengerparti képződményekben változó (5–10 cm vastagságú) széncsíkok vagy szenes agyagok alakultak ki. A területen a fiatalabb, oligocénból származó szárazföldi képződmények is gyakran tartalmaznak legfeljebb 1 m vastagságú, fejtésre nem érdemes szénzsinórokat. Az eocén kőszéntelepek a déli oldalon a legvastagabbak, észak felé padokra oszlanak, majd elvékonyodnak, kiékelődnek. A medence főtelepe, amelynek vastagsága 18–32 m között változik, egy alsó palás, egy agyagos, és egy felfelé javuló minőségű barnakőszenes rétegre osztható. A gyengébb minőségű agyagos szén fűtőértéke 14 000 kJ/kg, a barnakőszéné 20 000–23 000 kJ/kg, 9–11% hamutartalommal.
A tatabányai medencében komoly karsztvízveszély állt fenn, főleg azon a részen, ahol a fiatalabb mezozoikumi vízzáró képződmények nem maradtak meg, illetve ahol a tarkaagyag feküréteg vékony. A karsztvizet főként intenzív szivattyúzással igyekeztek kiemelni. Ez azonban számos természetes forrás elapadásához vezetett, mivel a karsztvízszint több tucat méterrel lesüllyedt. Az ivóvízkincs pótolhatatlan értékére sajnos csak az elmúlt évtizedben terelődött kellő mértékben a figyelem.
A Tatai-medencétől az eocén széntelepek Csordakút-Nagyegyházán keresztül húzódnak kelet felé a Mányi-Zsámbéki-medencéig. Utóbbi területen a karsztosodott karbonátos felszínre 10–60 m vastag, a közelből lepusztult dolomittörmelékes összlet települ. A gyakran erősen zúzott, porlódott, áthalmozott dolomit legtöbbször vízzáró. Alatta és felette nemritkán megfelelő minőségű és mennyiségű bauxit található. Csordakút környékén – ugyancsak a közelmúltig – nemcsak barnakőszén-, hanem bauxittermelés is folyt. A csordakúti, mányi és nagyegyházi, valamint a Dorog melletti Lencse-hegyi telepet az eocén program során tárták fel. Ekkor vált ismertté a Zsámbék, Tarján, Héreg és Bajna környéki barnakőszén is. A nagyegyházi és mányi bányákat – a pénzügyi és gazdaságpolitikai tervezés hibái, valamint a súlyos környezetvédelmi problémák miatt – kénytelenek voltak bezárni vagy termelésüket szüneteltetni (Mány keleti területén a termelés ma is folyik, mivel itt a kőszéntelep kisebb mélységben van és vastagabb).
A mányi medencéhez kelet felé az ún. Mány-Zsámbéki szénmedence és a Zsámbék-Észak terület csatlakozik. Előbbinek középső–felső-triász dolomit, márga és szaruköves mészkő alkotta alapjára változó vastagságú, alsó-eocénnek tartott, áthalmozott dolomitbreccsa települ szürke bauxittal és agyaggal. Erre következik a túlnyomórészt édesvízi kőszéntelepes sorozat, amelyet egy édesvízi mészkőréteg két részre oszt. A 61 m-es maximális vastagságú sorozatban a széntelepek 45 m összvastagságot érnek el. A széntelep fedője csökkentsósvízi agyag, agyagmárga, amely felfelé fokozatosan tengeri kifejlődésű operculinás márgába megy át, majd változatos eocén-oligocén-miocén rétegsor zárja. A kőszéntelep alsó, agyagos barnakőszénrétegének fűtőértéke 12 000 kJ/kg, felfelé azonban 20 000 kJ/kg-ig javul a minősége.
A legészakibb eocén barnakőszén-előfordulás a Dorog-esztergomi-szénmedencében található. A felső-triász Fődolomitra és Dachsteini mészkőre itt közvetlenül települ a mintegy 10 méter vastag kőszéntelepes összlet, illetve a kettő között néhol szárazföldi eredetű tarkaagyag- és aleuritréteg húzódik, egyfajta vízvédelmi védőrétegként. A széntelepet édesvízimészkő- és márga-közbetelepülések tagolják. Az alsó telepre 100–150 m vastag csökkentsósvízi agyag, tengeri agyagmárga, márga és mészkő rétegződött. Erre homokkő települ, amelyben 5 m vastagságot elérő, ún. fornai típusú, padokra tagolt kőszén található. Az eocén telep fedőjét tengeri nagyforaminiferás mészkő, márga, és meszes aleurit adja.
A régebbi dorogi bányaterületek készletei elfogytak, vagy mélyen a karsztvízszint alatt húzódnak. A szén ma Lencse-hegy, Ebszőny, Borókás és Kerek-domb bányáiból kerül ki. Az eocén barnakőszeneket a Dorogi-medencétől délre-délkeletre hosszan elnyúló tektonikus árokban, Pilisszentiván, Pilisvörösvár, Nagykovácsi, Solymár környékéig követhetjük. Utóbbi előfordulások a vértessomlói és a Duna bal partján található kosdi bányával egyetemben szintén kimerültek.
Eocén kőszén kivékonyodott rétege édesvízi mészkő felett Csordakúton
Az eocén üledékképződést az oligocén elején kiemelkedés és lepusztulás követte. Az üledékhézagot követő felső-oligocén homokos, agyagos képződmények között néhol 2,5 m vastagságot elérő kőszénrétegek helyezkednek el, amelyeket Szápáron, Jásdon, Vértessomlón, Sárisápon, Bajóton és Dorog-Mogyorósbányán fejtettek.
