A paleomágnesség és a lemeztektonika
A paleomágnesség és a lemeztektonika
A pólusváltás felfedezése a földtudományok fejlődése szempontjából mégis azért volt a legjelentősebb, mert ez a lemeztektonikai elmélet egyik alappillére. Az elmélet kialakulásában ugyanis – mint a lemeztektonikai fejezetben olvashattuk – döntő fontosságú volt az a felismerés, hogy az óceánközépi hátságok két oldalán elhelyezkedő, közel szimmetrikus mágneses anomáliák forrása az óceáni hasadékvölgyekben feltörő magma, amely lávává szilárdulásakor a mai térrel párhuzamos vagy azzal ellentétes mágnesezettséget vett fel, majd az óceánközépi hátságtól oldalirányban eltávolodott. A távolodás sebességét az óceáni negatív és pozitív mágneses anomáliák és a szárazföldi ismert korú (például az előbb említett, öt millió évre visszanyúló) polaritás-zónák összevetésével becsülték.
A lemeztektonikai elmélet integrálta a paleomágneses kutatás eredményeit, ugyanakkor motiválta a módszer széleskörű tektonikai alkalmazását, különösen a nagy kőzetlemezek ütközési zónájában. Itt ugyanis hiányoznak a mozgások geometriáját leíró óceáni mágneses anomáliák.
Az Alpokkal, Kárpátokkal és Dinaridákkal körülvett Kárpát-medence – környezetével együtt – az Afrikai- és Európai-lemez ütközési zónájában helyezkedik el. Így nem meglepő, hogy a tektonikai célú paleomágneses vizsgálatok Magyarországon is tért hódítottak.
A hetvenes évek közepén több lemeztektonikai modell vázolta fel az elképzeléseket arról, hogy Magyarország milyen mikrolemezekre osztható, ezeknek milyen lehetett a kapcsolata az Afrikai- és Európai-lemezzel, valamint egymással és közvetlen környezetükkel. A paleomágnesség-kutatás, nulláról indulván, először a földtani szempontból leginkább megalapozott modellek ellenőrzésére vállalkozott. Később egyre több olyan mozgást mutatott ki, amelyekkel a modellek nem számoltak.
A módszer az ismert korú kőzeteken, kedvező esetben sok-sok mintán és számos mintavételi ponton meghatározott paleomágneses elemeket, a paleoinklinációt és a paleodeklinációt értelmezi tektonikai szempontból (ezek a mágneses tér időbeli változását kiátlagoló értékek). A paleoinklinációt a mágneseződés helyének földtani szélessége határozza meg: ha a mágneseződés az Egyenlítőn történt, a paleoinklináció zéró, ha a sarkokon, akkor 90°. A két szélső érték között az inklináció nem lineárisan függ a szélességtől (Magyarországon ma 60°). Valamely kőzettest, bárhová kerül is története során, ha megőrzi eredeti mágnesezettségét, annak inklináció-értéke egyértelmű kapcsolatba hozható a keletkezés földrajzi szélességével.
A paleodeklináció forgásokat jelez. Lassan mágneseződő kőzettestben a paleodeklináció a földrajzi pólus felé mutat, azaz a mainak megfelelő polaritású mágneses térben nulla. Amikor a kőzettest a Föld felszínén mozog, ahol minden mozgás forgás, a paleodeklináció, merev kapcsolatban lévén a testtel, a kőzettel együtt forog, tehát érzékeny jelzője a mozgásoknak. Ám értéke mégsem értelmezhető egyszerűen, hiszen a paleodeklináció az elszenvedett forgások eredője. Ezért a paleomágneses mérési eredmények tektonikai szempontból helyes értelmezéséhez időben visszafelé kell haladnunk.
