A MAGYAR, ROMÁN ÉS SZÁSZ POLGÁRSÁG
A MAGYAR, ROMÁN ÉS SZÁSZ POLGÁRSÁG
A kapitalizmus kori polgárság kialakulásának főbb útjait már felvázolta történetírásunk. Erdély a magyarországi összképen belül elsősorban többnemzetiségű összetételével képvisel külön színfoltot. Szász patríciuselemekből, magyar nemesekből és értelmiségiekből, román kereskedőkből, egyházi tisztviselőkből, örmény és zsidó kereskedőkből, vállalkozókból alakult ki az évtizedek során az új burzsoázia, amely korszakunkban Erdély átalakuló világának egyik fő reprezentánsa, a gazdasági egységesítés alapfolyamata mellett egyúttal három – magyar, román és szász –, egymástól sokban eltérő és többször szembekerülő nemzeti közösség hajtóereje.
Mindhárom nemzet ideológiahordozó értelmisége létük sorskérdésének tekintette az erős polgárság kialakítását. A szászoknál hagyományosan fejlett, városias társadalmi szerkezetük miatt könnyebbnek tűnt az új viszonyokhoz igazodás. A román értelmiség legjobbjai a reformkor óta szívós küzdelemmel fáradoztak önálló, saját burzsoázia megteremtésén, melynek szélesebb bázisát a jobbágyfelszabadítással megszülető nemzeti földbirtok képezhette. A magyarok a liberális reformnemesség álláspontját vitték tovább a forradalom után is. „Magyarország egy erős polgári rend alakulásában hiszi idővel fellelhetni hatalmának oszlopsorát” – írta Kemény Zsigmond,* remélve, 1607hogy a polgári átalakulás politikai funkcióját hordozó birtokos nemesség, más modern elemekkel összeolvadva, maga változik át gazdasági funkciójában is polgárrá, az ország tőkés korszerűsítésének hordozójává.
Idézi GALAMB S., Kemény Zsigmond történeti és publicisztikai eszméi. Huszadik Század, 1914. 749.
A magyar polgárság világának szépirodalomból és történetírásból ismert képét ma még csak kevés erdélyi vonással tudjuk kiegészíteni. Erős polgári öntudat élt már a reformkorban is, ennek megfogalmazója jórészt a nemesi eredetű értelmiség volt, mely korán bejelenti igényét a gazdasági szférában majdhogy nem is létező polgárság politikai képviseletére. Jelképnek is tekinthető, hogy a sokáig legrangosabb kolozsvári lap (1857-től) a Magyar Polgár nevet viselte. A korábban is országgyűlési képviselettel rendelkező, szinte kövületnek ható régi polgárság korszakunkban alaposan átalakul, Magyarországról jövő vállalkozók és helybeliek tőkés felemelkedése útján.
Az ipari burzsoázia kifejlődése nagyjából ugyanúgy megy végbe, mint az ország más részein, talán csak az élelmiszeriparnak és -kereskedésnek van kisebb részesedési aránya a felhalmozásban. Az iparosfiúból lett ezermester Rajka Péter a vállalkozáshoz nem is értett, nem is volt pénze hozzá. Kizárólag műszaki kérdésekkel foglalkozva, kitűnő találmányai, szerény gépei között élt, mígnem a kereskedelemből felnőtt Dietrich cég magába olvasztotta műhelyét, s az ettől lett – egy időre – életképes üzemmé.
A vállalkozó nemesi földbirtokos nem túl elterjedt típusa „Erdély első iparosa”: a kolozsvári gyáros Sigmond Elek, aki hivatalnokság után még a reformkorban a Pest felé menő kereskedésen kezdett el gazdagodni. A szabadságharc idején birtoka, háza elpusztul, mondhatni tönkremenve húzódik Kolozsvárra, ahol már 1851-ben megteremti az első nagy erdélyi szeszgyárat, utána gőzmalmot, sörfőzdét, sütödét. Vállalatai egymást támogatva fejlődtek. 1875-ben, amikor visszavonult, mögötte volt egy romániai petróleumpároló építése, máramarosi olajkutatás, malmai és szeszüzemei százával hizlalták Bécs piacára az ökröt, a pestire a disznót. Fiai már magasan képzettek, az egyik mérnökként apja művét folytatja, arisztokratákat bevonva kezdeményezi a kolozsvári áruraktárak építését. S a család bányákat vagy részesedést szerez mindenütt, ahol ipari fellendülés várható: Egeres és a Zsil-völgye szénvidékén, Hunyad vasérctelepein. Részesek minden lehetséges tisztségben, a kereskedelmi és iparkamara vezetésében. A második generáció egyénisége már nemcsak vállalkozások, szervezetek elnöke, felügyelő bizottságok tagja, hanem országgyűlési képviselő, tanulmányíró szaktekintély, aki rendszeresen foglalkozik gazdaságpolitikával a parlamentben vagy iparügyi bizottságokban. „A Sigmond ház vitte be nálunk a demokratikus munkát az arisztokraták közé is” – írta róluk egy lelkesen túlzó kortárs.* Nemesi ipari vállalkozó, politikához kötődő volt a Szentkeresztbányát birtokló ismert Lántszky család.
GELLÉRT M., A magyar ipari úttörői. Bp. 1887. 17.
1608A polgári vállalkozásokban részt vevő arisztokráciával az ipar kapcsán már találkoztunk. Hogy ezek jövedelmei mekkora arányban jönnek vállalatoktól, azt részkutatások híján nem tudjuk. Tény viszont, hogy életformájában a vállalkozó rész sem alakult nyugati típusú polgárrá. Hozzátehetjük, hogy minden összefonódás ellenére az arisztokrácia és városi polgárság reformkortól felvillanó összeolvadási tendenciája elakad, s az elzárkózás falai mintha újra emelkedni kezdenének.
Zsidó nagypolgárok a helyiek közül kiskereskedőkből, szeszfőzőkből, fakereskedőkből nőttek nagyra. Számban kevesen voltak. Erdély gazdagságába is akkor kapcsolódtak be, amikor a belső meghatározottságukat tekintve még nem kapitalista, de a világpiaci feltételek révén már kapitalista szektorok kialakultak. Szeszfőzésből ment át a faiparba a marosvásárhelyi Farkas Mendel, aki előbb fát úsztatott, majd fűrészárugyár létesítésével vetette meg a helyi bútornagyipar alapjait. Szeszgyáros volt Baruch Jeremiás is, aki a nyolcvanas években terjeszkedett a petróleumfinomítás felé. Marosvásárhelyi gyára a világháború alatt alakul részvénytársasággá, a család pedig megmagyarosodva nevét Felsőványira változtatja. Megtalálható az értelmiségi-vállalkozó típusa, mint Gámán Zsigmond vagy Finály Henrik, aki a század végén kamarai titkárként gazdaságpolitikával is foglalkozik, vagy Farkas Mózes, aki ügyvédből lett „alkalmazottként” fejleszti nagyra 1913 után a kolozsvári Renner-féle bőrgyárat. Egyszerű lengyeltóti rabbi fiából a brassói iparegyesületen át emelkedett komoly politikussá – kereskedelmi államtitkárrá, végül miniszterré –, s lett báró Szterényi József. Itt kell még megemlíteni a mentalitásában, életformájában is polgári zsidó földbérlőket és birtokosokat, kiknek száma főként Erdély közepén és a Királyhágón inneni sávban növekedett a századvégtől. A történeti Erdélyben – hozzávetőleges számítások szerint – 1893-ban 152 zsidó birtok volt 120 ezer holdnyi földdel, még alig több, mint az egy Máramaros vármegyében; 1903-ban ez a szám már 259, földjük pedig 200 ezer hold fölé emelkedik.
A társadalmi élet említett válaszfalai nem voltak áthághatatlanok, de a kirekesztés és elzárkózás teljesen sosem szűnt meg. A szászok közé zsidók nem juthattak be, a románok felé is elindult asszimiláció már a nyolcvanas években elakad. Egyedül a társadalom magyar része nyitott kaput számukra. A zsidó családok szigorú teokratikus fegyelme lassan oldódott, a jiddis használata nem tűnt el ugyan, Kolozsvárt mindegyre jelent meg héber nyelvű lap, még cionista is, de a századelőn már az erdélyi zsidók kétharmada magyar anyanyelvű. Soraikból sokan kerülnek a közéletbe, sokat áldoznak iskoláztatásra, művelődésre; 1912–13-ban a kolozsvári egyetem hallgatóinak közel 13%-a volt zsidó vallású.
Az örmény polgárság korán megindult a magyarosodás útján. 1851-ben közel nyolcezret számoltak össze, 1910-ben a statisztikai hivatal már csak a magyarságba időközben felszívódott nemzetiségként említi őket. Az abszolutizmus 1609elején Erdély gazdaságában még fontos helyet foglaltak el, különösen mint ló- és marhakereskedők, de bizonyos hagyományos bőráruk: szattyán, kordován készítésében iparosaik is kitűntek. A régi kereskedelmi ágak lassan kicsúsztak kezükből, a meggazdagodott örmény polgárok a magyarországi részekre húzódtak, földbirtokosok lettek, esetleg politikai pályára mentek (mint az érchegységi aranyvidékről elszármazott, miniszterségig jutó Lukács Béla vagy a miniszterelnök Lukács László). Megmaradtak a patrícius veretű földbirtokosaik, papjaik, az üzletelő bérlők, vásárjáró sátoros örmények mint hagyományőrzők. Az „örmény-magyar metropolisnak” becézett Szamosújvárt a század végén ápolták még régi szokásaikat, farsangkor maszkok jártak, a templomból kilépő vőlegény pénzt szórt a nép közé, néhány ételfajtájuk pedig ekkor kezdett népszerűvé válni. Az utcákon azonban elapadt az örmény szó, s az Arménia című lap már a nyolcvanas években magyarul jelent meg. Ázbej, Gámenczy, Merza neveket viselő gazdag kereskedőcsaládokkal szemben mások (mint egy Korbuly, Gorove, Gajzágó, Jakabffy) külön származástudatuk fenntartásával a magyar értelmiségbe korán bevonultak, akárcsak a nemesített Lászlóffiak vagy Bogdánffiak.
29. táblázat. A népesség nemzetiségi megoszlása foglalkozási főcsoportok szerint 1910-ben (keresők és eltartottak együtt)
| ||||||||||
Foglalkozási főcsoport
|
Magyar
|
Román
|
Német
|
Egyéb anyanyelvű
|
Összes népesség
| |||||
ezer fő
|
%
|
ezer fő
|
%
|
ezer fő
|
%
|
ezer fő
|
%
|
ezer fő
|
%
| |
I. Őstermelés
|
512
|
55,8
|
1245
|
84,6
|
134
|
57,3
|
30
|
55,6
|
1921
|
71,7
|
II/A. Bányászat-
kohászat |
20
|
2,2
|
23
|
16
|
2
|
0,9
|
5
|
9,2
|
50
|
1,9
|
II/B. Ipar
|
172
|
18,8
|
89
|
6,0
|
52
|
22,2
|
15
|
27,8
|
328
|
12,3
|
II/C. Kereskedelem és hitel
|
35
|
3,8
|
10
|
0,7
|
14
|
6,0
|
x
|
x
|
59
|
2,2
|
II/D. Közlekedés
|
39
|
4,2
|
10
|
0,7
|
3
|
1,2
|
x
|
x
|
52
|
1,9
|
II/A+B+C+D
|
266
|
20,9
|
132
|
9,0
|
71
|
30,3
|
20
|
37,0
|
489
|
18,3
|
III. Polgári és egyházi közszolgálat
|
52
|
5,7
|
23
|
1,6
|
12
|
5 1
|
x
|
x
|
87
|
3,2
|
IV. Véderő
|
11
|
1,2
|
9
|
0,6
|
4
|
1,7
|
x
|
x
|
24
|
0,9
|
V. Napszámos
|
17
|
1,9
|
26
|
1,8
|
2
|
0,9
|
4
|
7,4
|
49
|
1,8
|
VI. Házi cseléd
|
26
|
2,8
|
19
|
11,3
|
2
|
0,9
|
x
|
x
|
47
|
1,8
|
VII. Egyéb és ismeretlen foglalkozású
|
34
|
3 6
|
18
|
1,1
|
9
|
3,8
|
x
|
x
|
61
|
2,3
|
Összesen
|
918
|
100,0
|
1472
|
100,0
|
234
|
100,0
|
54
|
100,0
|
2678
|
100,0
|
Kereső
|
397
|
43,2
|
654
|
44,4
|
103
|
44,0
|
26
|
48,0
|
1180
|
44,1
|
Eltartott
|
521
|
56,8
|
818
|
55,6
|
131
|
56,0
|
28
|
52,0
|
1498
|
55,9
|
Megjegyzés: A vonatkozó rovatokban az 1000 fő, illetve a 0,1% alatti értékeket x jelzi.
Forrás: M. Stat. Közlemények. Új sorozat, 56. kötet.
Forrás: M. Stat. Közlemények. Új sorozat, 56. kötet.
1610A gazdag polgárság és a kisiparosok-kiskereskedők széles rétege között helyezkedett el a „köz- és szabadfoglalkozásúak” korszakunk végére már (családtagokkal együtt) 86 ezres serege. Nagyobbik fele (1910-ben 59,4%-a) magyarokból, negyede (25,7%) románokból állott. Számbeli gyarapodását a polgári államgépezet kiépülése, a társadalmi munkamegosztás fejlődése hozta. A műszaki tisztviselőkre – közöttük korszakunk végén a bányászatban 3/4 rész, a nagyiparban 2/3 rész magyar – ugyancsak áll a sokféle eredet hagyománya. A megyei és állami tisztségek (akárcsak a MÁV) tele voltak történelmi nevek viselőivel és polgárfiakkal, valóságos dinasztiák alakultak ki még a kevés számú román tisztviselők körében is. A hivatalba menő vidéki nemes a rutin mellett azonban rendi előítéletét is magával vitte, az önkényeskedés lehetőségeit kihasználva – kortárs kifejezéssel szólva – a rablólovag kétes értékű Fatia Negra-szerű nimbuszát vívta ki magának – igaz, elsősorban a vidék, s nem a városok igazgatásában. E tisztviselőréteg ugyanakkor elzárta a fölemelkedő románok elől a hivatalnoki élet kapuit. A feszültség tudatában Beksics Gusztávtól Jancsó Benedekig a századvégtől terveket kovácsoltak a magyar tisztviselők földhöz juttatására, hogy helyükbe nemzetiségi férfiak ülhessenek a hivatalokba.
A szorosan vett értelmiség 34 ezres rétegéből 2/3 rész volt magyar. Kulturális-politikai funkciójuk kezdettől jelentősebb, mint számarányuk. „A nemzet büszkesége; ők az éj örök virrasztói, tettel kiáltják az ébrenlevőket munkára, serkentik az alvókat. Ők világítanak mások előtt eszökkel, munkáikkal. Ők lángoszlop a haza határain, mint az Izraelé volt a pusztában: feléjök, utánok tart a jámbor sokaság” – írta Mikó Imre,* aki az értelmiség abszolutizmus kori helytállásában a nemzeti lét egyik fő biztosítékát látta.
MIKÓ I., i. m. 12.
A kiegyezés után a magyar értelmiség megőrizte liberális, részben demokratikus álláspontját, bírálta a berendezkedés konzervatív vonásait, a modernizáció hajtóereje kívánt lenni. Döntő része volt abban, hogy 1872-ben Kolozsvárt egyetem létesült; a századfordulón népességéhez képest a városnak már annyi nevelőintézete volt, mint sehol az országban. Műszaki egyeteme hiányzott, s a helybeliek nagyobb bánatára Temesvárra tervezték az ország második műegyetemét. Az 52 tanintézetben azonban így is évente több ezer diák tanult, 1908-ban a város lakóinak negyede tanuló, tanító, tanár volt. A modern klinikákkal, épületekkel felszerelt egyetem, ha színvonalában el is maradt a budapesti mögött, nemzetközi hírű tudósokat foglalkoztatott vagy indított pályára; 200 ezer kötetes könyvtára nagyságában a második közkönyvtár volt az országban. Az Erdélyi Múzeum Egylet, az egyetem és híres iskolái, sajtója, színházi élete révén Erdély értelmisége Kolozsvárt az európai kultúra egyik hazai kisugárzási központjává tette.
1611Ha a politikában korszakunk végére erősen megoszlott is az értelmiség, életforma, családi kapcsolatok összefűzték, s az összetartozást erősítette a sokféle társadalmi egyesületben végzett közös munka. De még a szabadkőművesség is, hiszen a kolozsvári Unió páholyban például együtt vitatkozott a református püspök, a néprajz vagy a zoológia professzora, a polgármester, színházi szakember, tanfelügyelő és publicista, a századelőn csupa olyanok, akik már akkor vagy később az ország szellemi életének jelesei közé tartoztak.
A román polgárság fejlődött a leginkább külön úton. A három nemzet burzsoáziájából ez kötődött legkevésbé a városokhoz, s csak a századvégtől válik urbánus réteggé. (Brassónak korszakunk végén harmada, Nagyszebennek negyede román; a leginkább román város Vízakna és Naszód volt, s lassan teret nyertek a szász városokban.) Miután az erdélyi románság élete döntő részben a tipikusan kisparaszti kultúra keretei között zajlott, a parasztság a többi népeknél nagyobb mértékben alkotta bázisát a hazai román társadalom vezérkarát szolgáltató középosztálynak.
Korszakunk kezdetén a felsőbb klérus körül tömörülő néhány száz művelt lelkész, tanár, néhány gazdag kereskedő s a nagyszámú román kisnemességből kinőtt kevés politizáló értelmiségi alkotta a polgárosult elemet. A brassói román kereskedő polgárság – oly nagy remények hordozója – az 1850-es évektől kezdve hamarosan eltűnt. Súlyos gondot jelentett, hogy az 1849 utáni években sem volt pár ezer anyagilag független, kellően képzett emberük. Az abszolutizmus idején – s még azután is – a hivatali állásokba nem akadt soraikból elegendő pályázó. 1860-ban Bariţ hatszázra tette a politizálni, adminisztrációban érdemi munkát végezni tudók számát. A 48-as nemzedékből az itthon maradottak legnagyobb része eleinte állami állásban volt, de a Bach-korszak központi tisztviselő garnitúrájából összesen is csak háromszáz az erdélyi. Így azután ugyanazon néhány vezető embernek kellett egy személyben csinálnia mindent: a politikát, az újságokat, gazdasági társaságot, papírgyárat, kaszinót, nyelvművelést és kultúregyleteket. Az értelmiségiek száma közben gyarapodott. Sokuk 1867-ben úgy érezte, hogy a nemzeti fejlődés távlata veszélybe került, s túlságosan is szemben állt a kiegyezéssel és az unióval, semhogy jól beilleszkedjék a dualista rendszerbe. Az évek során jó néhányan kivándoroltak Romániába, az ottani iskolákban, kultúrpolitikában elhelyezkedve külön színfoltot képeztek a maguk latinos, magyarosnak számító műveltségével.
A század utolsó harmadában az agrártermelés kapitalizálódásával megjelentek, majd elszaporodtak Erdélyben a román bankok. Az új román polgárság korszakunk végén már a „nemzeti földbirtokon” kifejlődő bankburzsoázia körül tömörült. Eddig a feudalizmusból örökölt egyes intézmények (egyház, egyházi iskolák, határőrvidéki alapok, kereskedőtársulatok) keretében kellett kitermelni a nemzetiségi polgárságot, ezután a bankburzsoázia kialakulása lett a román társadalmi és politikai fejlődés egyik 1612legfontosabb mozzanata. Kisebb és nagyobb pénzintézeteikben (az első 1871-ben az Albina, majd fontosabbak a Victoria, Ardeleana stb.) a politikai vezetők is szinte mind érdekeltek. Egy Bariţ még csak az alapításoknál szerepel, P. Cosma, I. Mihu, később egy Aurel Vlad, I. Maniu már valósággal bankvezérek, s aztán a költő-politikus Goga szó szerint beházasodik az új század elején a legnagyobba, a Romániában is komoly érdekeltséget fenntartó nagyszebeni Albinába. A bankok segítségével erősödött meg a diákok seregét iskoláztató ASTRA kulturális egyesület, mely a századelőn immár 6 millió K alaptőkéjű Gozsdu-alapítvánnyal együtt példás erőfeszítéseket tett egy szélesebb román értelmiségi világ megteremtésére. A liberális világ előnyeit, a nemesi középbirtok és a paraszti törpebirtok romlását, gyengeségét kihasználva – mint utaltunk rá –, a bankok tudatos nemzeti-gazdasági harcban alakítják ki az új saját középosztályt, egyébként félig a román kisparaszt kárára. Egy kis csoport: a századfordulón a román bankok által eltartott mintegy 500 család s a polgári foglalkozását birtokvásárlásban kamatoztató ügyvédeskedő földbirtokos vált a csonka társadalmú románság középosztály vagy intelligencia néven ismert burzsoáziájának irány- és jellegadójává.
Kikből állott e „középosztály”? A világháború kitörésekor a történeti Erdélyen inneni területeket is ezúttal ideszámítva: ezernél több középbirtokos, az említett banktisztviselők, 7 ezer pap és pedagógus, ezer köztisztviselő és pár száz ügyvéd, orvos, újságíró, pár ezer iparos és kereskedő, valamint családtagjaik, együttesen talán jó 20 ezer család alkotta. E középosztály többségében közvetlenül népi, paraszti származású volt, ezért sem maradt teljesen érzéketlen a szociális problémák iránt. Képviselőik úgy mondták, hogy a románság maga a tiszta demokrácia megtestesítője, csakhogy a nemzeti harcban prioritásokat kellett megállapítani és mozgósítható csapatokat szervezni. „Erős középbirtokosságra van szükségünk” – hangzott a rendszeresen visszatérő jelszó. A meggyőződést sem nélkülöző parasztvédő frazeológia nem hiányzott ugyan, de a román polgárság sem vált plebejus demokrácia hordozójává.
A román polgárság nemzeti alapon elkülönült életet élt. A kor nacionalizmusa mellett a sokféle politikai ellenségeskedés, a számos vallásfelekezet, a túltengő nemesi gőg megannyi akadálya volt a közeledési szándéknak. A román értelmiség nehezen találta helyét a magyar társadalomban. „Mit keresnénk mi, dicső ős nélküliek és rangtalanok olyan társadalomban, ahol a kurtanemesnél, biztosítóhivatalnoknál kezdődik a nagyságos cím” – fakad ki a század végén egy elfogulatlan kortárs.*
MOLDOVÁN G., Magyarok, románok. A nemzetiségi ügy kritikája. Kolozsvár 1894. 69.
Az állami hivataloktól nagyrészt elszigetelt, a megyei állásokba is alig beeresztett román értelmiség jobbára kénytelen volt „szabadfoglalkozásokból”, nemzeti egyházaik, iskoláik, intézményeik tisztségeiből megélni 1613(állami kinevezéstől vagy megerősítéstől függő állásban csupán negyedük kapott helyet). Voltak saját klubjai, kaszinói, később sportkörei; társasági élete is intézményei körül szerveződött. A legmodernebb kávéházakban volt külön román asztal, ahol egy „svarc” mellett tárgyalták a politikát, s ahová a korszak végén egy-egy kiműveltebb paraszt is bejárt hozzájuk. Hangversenyeiken mindenféle zenei művet előadtak, csak lehetőleg magyart nem. Mert a teljes elszigetelődésre is volt törekvés. „Aki tudatos vagy öntudatlan idegen ellenségeinkkel mindennapi érintkezésben kiteszi magát mentalitása korrumpálásának, az lehet szolgabíró, de tanár nem egy román iskolában.”* Ilyen kettős nyomás alatt nagyon is eltávolodott e réteg a hatalmi gépezettől, érdekei sem kötötték a „magyar államegységhez”, valójában elidegenedett az államtól. Ami talán mégis odafűzte: tradíció, öröklött dinasztiahűség, saját erejének csekély volta. A Habsburg-monarchiát a századforduló nemzedéke is realitásnak fogadta el, célként annak gyökeres vagy mérsékeltebb reformját tekintette. Van bizonyíték arra is – főként utólagos –, hogy éltek vágyak egy összromán állam megteremtésére, erről azonban a világháborúig konkrét politikai elgondolás nem alakult ki.
Isolare desăvîrşită. Tribuna, 1912. január 14.
A szász burzsoázia szervesen nőtt ki a feudális korszak előpolgárságából. A forradalmat követő átalakulás első szakaszán átsegítette a régi patríciusréteget a Bach-rendszer számukra némi támogatást nyújtó germanizáló politikája, mely bennük a németség „keleti előőrsét” igyekezett erősíteni. A papság dézsmakárpótlásának kedvező elintézése után tekintélyes pénzjáradékhoz jutott, Orbán Balázs egyenesen azt írta: „Magyarországon úgy dotálva, mint a szász papság, semmiféle osztály sincs.”* A fejlett egyház- és iskolaszervezetben szorosan összefonódva élt a tanítóság a korszakunkban már rendszeresen németországi egyetemeken képzett papsággal, mely egyben a parasztság termelési-gazdálkodási színvonalának emelésére is vállalkozott. A hivatalokat és a szász közvagyont szinte teljesen zárt patríciusréteg („önteremtetté arisztokrácia”) uralta.
ORBÁN B., A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból. VI. Budapest 1873. 27.
Az átmenetet segítette a tőkés gazdaság nem túl viharos fejlődése, mely szinte átállási haladékot nyújtott a szász városok iparosságának. Mint láttuk, városaik kézművesei a textiliparban már eljutottak az egyszerű tőkés kooperációig, a szász kézművesség szinte a nagyipar látszatát keltette. A piacok kihívását kihasználva délkelet felé az európai jellegű igények terjesztésével, mellette kifelé és befelé a hagyományos paraszti igényekhez igazított áruikkal, modern technikai eljárások alkalmazásával tudtak megkapaszkodni. A korszak tele van a szász ipari vállalkozók nehézségei feletti panaszkodással is. Valóban nyomasztotta őket az osztrák ipar versenye és 1614Havasalföld bontakozó ipara. A mesterek száma a hatvanas évektől csökkenésnek indul, sőt, megfigyelhető iparosok falura húzódása is. Brassóban az új század elejéig 20 régi foglalkozás tűnt el, Nagyszebenben a század végén csak harmadannyi szász iparos volt, mint a reformkorban. A hetvenes évek közepére Nagydisznód családok százait foglalkoztató „népi textilipara” is lehanyatlik, s csak a századfordulón áll lábra szövetkezeti társulások segítségével – a parasztság polgárosodásának egy sajátos változataként.
A szász céhiparból kiemelkedő ipari vállalkozók sem tudták az induló tőkét árueladásaikból előteremteni. Néhány példa érzékelteti az új idők embereinek útját. Iparosfiú volt a brassói Friedrich Czell, de borkereskedéssel gazdagodott meg. Még a reformkorban kezd cseh gépen gyártott finomszövetet exportálni, 1854-ben hordókészítő sógorával Keresztényfalván szeszgyárat is alapít, melyhez 1866 után finomítót, marhahizlalót épít, utána gyufát gyárt. 1874-ben saját telepei fűtésére szénbányát vásárol, s még egy sor ipari vállalkozásba kezd. A kendőscéhből kiemelkedő Wilhelm Scherg ugyancsak külföldön vett géppel indítja szövőüzemét, mely Magyarország második legnagyobb gyára lett. Julius Gmeiner előbb terménykereskedő, majd malomtulajdonos volt, s csak 1879-ben épített petróleumfinomítót, mely idővel napi 20 tonna román nyersolajat dolgozott fel. Martin Copony asztalos céhmesterből elzászi gépek és mesterek segítségével lett 1871-ben Erdély első parkettagyárosa. A jelzettek mellett persze még komoly vállalkozók sora tartozott a szász ipari tőke sokszínű világába, s őket követte már a hetvenes évektől a hitelélettől az iparon, várospolitikán át az országos politikáig tevékeny vállalkozó típusa, melynek egyediségében is imponáló példája Karl Wolff, aki falusi szövetkezetek létesítésén, városfejlesztésen, Erdély iparosításán, a németországi tőke beszervezésén, kolonizáción egyaránt munkálkodott.
A szász városok sokban őrizték hagyományos világukat. A magas képzettségű papság, az oktatást a papi pálya előállomásának tekintő tanítóság igazodott az átmentődött városvezető patríciusréteghez. Ez utóbbiakat szorongatja a századvégen a hitelélet, az ügyvédek, szabad foglalkozású értelmiségiek új, háromezer főnél is nagyobb serege. Közben magyarok és románok húzódnak be 1-2 emeletes házakból álló belvárosaikba, velük együtt saját iparágaik (ács, csizmadia, nyerges); egy-két állami középület pedig a magyar tisztviselők számát szaporítja. Különösen a nyolcvanas évektől lesz nagy a román és magyar nyomás, s a folyamat feltartóztathatatlanul haladt tovább. A világháború előtt Szászváros legnagyobb adófizetőinek is románok alkotják a többségét.
A szász polgárság egészében megtartotta városai vezetését, a német hivatalos nyelvhasználatot is. A hatalmas városi ingatlanok komoly bevételt biztosítottak, Brassó és Nagyszeben esetében ez a pénz már a nyolcvanas években százezrekre rúgott, s lehetővé tette, hogy a modernizálást pótadó nélkül vagy kevés pótadó kivetésével hajtsák végre, amiben megint csak nagy 1615szerep jutott a hitelszervezetnek. A szász polgárság a vagyon, a hagyomány és szorgalom, s némi állami segítség révén őrizte történelmileg kialakult pozícióit. Úgy tűnik, hogy csak a korszak legvégére kedvelte meg a dualista államot, az uralkodó nacionalista frazeológia, a magyarosító kísérletek mindig ingerelték. Meglehetősen zárt világ volt az övék, a pozícióőrzők takarékos, önmegtartóztató életmódjával, melynek fojtogató jellegét a századelő regényírója, Alfred Meschendörfer örökítette át az utókorra. Gazdasági és kulturális teljesítményeiket tisztelte és irigyelte a kor magyar és román társadalma, ugyanakkor idegenkedett ettől az aszketikusnak látszó világtól, s így a maga részéről is hozzájárult a különállás megmaradásához.
