engesztelés napja
engesztelés napja (héb. jóm hakkippurim): Izr. általános bűnbánati és engesztelő napja a 7. hónap (Tisri) 10. napján. Az előírásokat a Lev 16 foglalja magában, amelynek szövege nem egy kéztől való, hanem több nagyon régi elemből tevődik össze; a 23,26–32 (vö. Kiv 30,10); 25,9; Szám 29,7–11 és a Misna Jóma traktátusa szintén tartalmaz az ~ra vonatkozóan előírásokat. Idővel az év legszentebb ünnepe lett, úgyhogy a későbbi rabbik a nagy napként, sőt egyszerűen a napként tartották számon. – I. A rítus és jelentése. Az ~jára az előírások böjtöt és szombati nyugalmat rendeltek (Lev 16,29–34a: irodalmilag a legkésőbbi), ezért Josephus Flavius (ZsidTört 16,29–34) és az ApCsel 27,9 egyszerűen a böjt idejének, ill. napjának mondja. A főpap egyszerű fehér öltözéket viselt, amikor szolgálatát végezte. Egyébként ő volt a legfontosabb személy a szertartás során, amelynek ezen a napon egyedül a szentek szentje volt a színhelye ide csak ő léphetett be. Először odavezették az áldozati állatokat (2 kecskebakot, egy kost és egy bikát) a szentély bejáratához, majd sorsot vetettek a 2 kecskebakra: az egyik Jahvéé lett, a másik ® Azazelé. Ezután a főpap levágta a bikát engesztelésül magáért és háza népéért, majd belépett a szentélybe. Itt először tömjénezett, hogy a tömjén felhőbe borítsa az ® engesztelés helyét, nehogy Isten tekintete vesztét okozza (Lev 16,13); azután vért hintett egyszer a szövetség ládájára és kétszer a láda elé, ill. az engesztelés helyére. Vsz. ez utóbbi, mintegy lusztratív cselekmény jelentette az engesztelést; a bűnért való engesztelő áldozat bemutatásakor valójában a vérrel „megkenés” szolgált engesztelésül (az oltárral kapcsolatban: 16,18; ® kiengesztelődés). Most került sor arra, hogy az engesztelés eszközét Istennek szenteljék és vsz. arra is, hogy a szentélyt megtisztítsák a nép bűneitől; a főpap a sorsvetéskor Jahvénak jutott kost is levágta, és vérét, mint a bikáét a szentélyben az engesztelés helyére és a kiengesztelés táblája elé hintette. Ez után a szertartás után, amely a szentek szentjét illette, következett – hasonló módon – a szent sátornak (a Szentnek) a megtisztítása. Végül az égőáldozati oltár megtisztítására került sor (a 16,18 kk. szerint az az oltár, amely Jahve színe előtt áll; a Jóma-traktátus 5,5 kk. szerint az illatáldozati oltár). A voltaképpeni engesztelés rítusának megfelelően (bűnért való áldozat) az oltár megkenésére a 2 állat összevegyített vére szolgált. Ezzel lezajlott az engesztelés: a szentek szentje, a szentély és az oltár megtisztult a papok és a nép bűneitől. A tiszta és szent helyen Isten, a Szent újra közösségbe léphetett a néppel. – Ezzel a szertartással kapcsolták össze a bűnbak régi rítusát, amelyben népies, ill. jelképes formában kifejezték a bűnök eltávolítását. A sorsvetéskor Azazelnek jutott bakot az égőáldozati oltár elé vezették. A főpap rátette mindkét kezét, megvallotta a nép bűneit (ezek ekkorra már bocsánatot nyertek: 16,16–19, tehát nem valódi „bűnátruházás”), az állat fejére olvasta, aztán egy férfi a bakot kivezette a pusztába, a démonok honába (16,20–22). Később szokássá vált a bakot egy szikla tetejéről letaszítani. A leprások megtisztulásakor a rítus szintén „eltávolító” jellegű volt (14,4–7). A főpapnak és annak a férfinak, aki a bakot kivezette, el kellett végeznie a megtisztulás szertartását. A levágott állatok húsát elégették. – II. A rítus kialakulásának ideje. Az, hogy a próf.-i és tört.-i kv.-ek nem említik az ~t, még nem bizonyság arra, hogy még nem ismerték, tehát hogy az ~ későbbi keletű. Ez ugyanúgy nem említi a pünkösd ünnepét, pedig egészen biztos, hogy az ő korában megülték. Neh 8–10 pedig azért nem szól róla, mert akkor még nem a 7. hónap 10. napján tartották meg az ~t. De bármely nézetet vall is valaki a Lev 16; 23,27 kk. és a Szám 29,7–11 keletkezése időpontját illetően, biztos, hogy a bűnbak rítusa nagyon régi keletű. Sok primitív nép körében találhatók rokon rítusok, Bábelben pedig szokásban volt Nabu templomának megtisztítása. Az ~nak mint ünnepnek egészére is találunk párhuzamot, mégpedig a babilóniai újév napjának megülésében. Föltehető, hogy különböző nagyon régi engesztelő rítusok kerültek együvé a fogság után, amelyek eredetileg talán egyenként szolgáltak különféle alkalmakkor a nép (Lev 16,8–10.21 kk.) és a szentély (16,16–18) megtisztítására – így alakult ki a fényes ünnep, amelynek később a 7. hónap 10. napja lett az időpontja. – Érthető, hogy az ÚSz a bűnbak rítusának jelentése miatt (a bűnbak jelképesen a népnek már megbocsátott bűneit viselte!) nem erre a rítusra hivatkozik Krisztus áldozatának magyarázatakor (A. Médebielle ellenvéleményt képvisel!), még a Zsid 13,13 esetében sem, ahol arra szólít fel a szöveg, hogy vonuljunk ki a zsinagógából a táboron kívülre és vállaljuk Krisztus gyalázatát; a 13,11 az áldozati állat azon részére utal, amelyet csak a papok fogyaszthattak el a táboron kívül.
