Nemzetiségi lázadás
Nemzetiségi lázadás
De mig így általánosságban a dolgok kedvezően alakultak, a horvátok és szerbek csakhamar beledobták az ellenszegülés üszkét a nemzetiségek tömegébe. Pozsega vármegye gyűlése a szláv nyelvet hivatalos nyelvül fogadta el. Erre a szerbek lakta országrészek Délmagyarországon a szerb nyelv elismerését és a szerb nemzetiség önrendelkezési jogát követelték. A szerbektől lakott minden hely ténylégesen is gyakorlatába helyezé magát olyan jogoknak, melyek ellenkeztek az egységes magyar állam eszméjével s melyekről ők azt hitték, hogy tőlük többé 385senki el nem vitathatja. Április 8-án küldöttséget menesztettek Pestre, mely a minisztereket lakásaikon kereste föl és felvilágosítást kért. Kossuth azt felelte: Ha egyenjogosultságot kívánnak a magyar nemzettel, az méltányos és a nemzet megadja nekik, hogy minden állampolgári jogban és szabadságban vele osztozzanak. „De ha a déli szlávok külön önrendelkezési jogokat kívánnak és a magyar államnyelv kötelezettségének ellenszegülnek, ha nyílt törésre viszik a dolgokat az esetben a fegyver fog dönteni.”
Ez a percz idézte elő a szerb harczot minden iszonyatosságával és pusztításaival. Kossuth válaszának gyorsan elterjedt a híre és ez elegendő volt arra, hogy az agitátoroktól felizgatott és Bécsből is támogatott szerbek a magyarok ellen föllázadjanak. Ez volt kezdete Délmagyarországon a forradalmi mozgalmaknak.
Időközben a magyar felelős minisztérium és az országgyűlés Pozsonyból Pestre költözött. De éppen akkor, mikor a magyar kormány működését megkezdte, Bécsben a reakczió jutott hatalomra. Elkezdte Magyarországnak imént nyert alkotmányát nyirbálni és a nemzetet törvényes jogaiból kiforgatni. Erre a pártra támaszkodtak a horvát és szerb forradalmárok, kiknek Jellachich, az udvartól dédelgetett horvát bán állott az élükre. Mikor a szlávság a magyarok ellen megkezdte a harczot, Jellachich is kimondta Horvátországnak a magyar koronától elszakadását és a horvát hadakkal átlépte a határt. Miután a magyar kormány látta, hogy az ellenség ellenében az osztrák tisztektől vezetett hadsereg nem védelmezi az országot, s hogy az ausztriai országgyűlés is ellenséges indulattal viseltetik Magyarország iránt, sőt a bécsi kormány még kárörvend is az eseményeken: Kossuth Lajos indítványára az országgyűlés 200.000 emberből álló honvéd sereget alakított és az ország oltalmára 42 millió forintot szavazott meg. A nádor, István királyi herczeg, minthogy közvetítése nem sikerült, letette nádori tisztét és a minisztérium is lemondott. Az ország kormánya a honvédelmi bizottságra ruháztatott, melynek élén Kossuth Lajos állott. Ezzel kezdődött a magyar szabadságharcz.
Jellachichot a magyar sereg a pákozdi csatában legyőzte. A vert hadvezér csúffá tett seregével Ausztriába, menekült. Délmagyarországi hívei azonban nekivadultak, inzultálták a magyar érzelmű tisztviselőket, szétszaggatták a magyar háromszínt, kitűzték a szerb zászlókat, az egy idő óta, magyar nyelven vezetett anyakönyveket összetépték stb. A magyar kormány végre a szerbektől lakott valamennyi helységet ostromállapotba helyezte, Csernovics Pétert kormánybiztossá nevezte ki s teljhatalommal ruházta fel, hogy a király és kormány nevében a lázadást elfojtsa.
Ily körülmények között tartották meg májusban az ismert karlóczai szerb nemzeti gyűlést, mely után rövid idő alatt fegyverben állt az egész délvidéki szerbség.
A szerbek zavargása természetesen az oláhokat sem hagyta nyugodni. 1848 máj. 15-én Balázsfalván gyűltek össze. Temes vármegyéből is sokan vettek részt. Püspökeik és papságuk izgatására ők is önálló nemzetnek nyilvánították magukat.
Ezalatt a szerb fölkelők lefoglalták a Határőrvidéken a hadi készleteket és három tábort alakítottak. Az egyik a mai Temes vármegye területén, Alibunárnál volt s 4–5000 emberből állott. E táborból intézték pusztító és rabló kirohanásaikat a szomszédos vidékekre. Versecz, Temesvár és Fehértemplom felé tettek kirohanásokat, hol a magyar és német falvakban véres iszonyatosságokat követtek el. A vidéken állomásozó császári csapatok vagy nem tudták a lázadást fékezi, vagy a parancsnokaik nem akartak föllépni az udvartól is támogatott fölkelők ellen. A temesvári főhadi parancsnokság, melynek élén akkor báró Piret altábornagy állott, egészen semlegesen viselte magát. Júl. 11-én mintegy 5000 szerb Stanimirovics és vadállati kegyetlenségéről hírhedt Dávics vezérek alatt Verseczet támadta meg, holott Verseczen akkor Blomberg császári ezredes állomásozott dzsidásokkal és huszárokkal. Magyar részről a verseczi, aradi és a szomszéd vármegyék nemzetőrségének ágyúkkal fölszerelt egy hadosztálya volt Verseczen: Paulisnál egy kis magyar mozgócsapat állott őrszemlén. A szerbek közeledtére a mozgók Versecz felé igyekeztek. De a paulisi szerb lakosság elárulta őket és a fölkelők elfogták valamennyit. A szerencsétleneket irtóztató kínzásokkal ölték halomra. Némelyeket halálra vertek, másoknak a fejét vágták le, többeket máglyán égettek el. A császáriak és a magyar nemzetőrök azután visszaszorították őket. 400 halottjuk borította a vlajkoveczi országútat, hol az ütközet történt. A három vezért is elfogták. Csernovics halálra ítélte a lázadókat. Júl. 19-én akasztották fel őket Temesvárott.
Legmakacsabb és legkitartóbb ellentállásra talált a szerb fölkelés Fehértemplomban. A jobbára németektől lakott város oroszlánbátorsággal, egy egész 386hónapig tartotta magát az ostromló szerbek ellen. A vitéz nemzetőrség a szabadságharcz történetében még az ellenségtől is elismert nevet vívott ki magának. Parancsnokuk Maderspach császári kapitány volt. Alig mult nap, hogy meg ne verekedett volna Knicsanin guerilla szerbiánusaival. A szerbek minden kísérlete, hogy Fehértemplomot megadásra bírják, sikertelen maradt. Aug. 19-én volt a válságos nap. 6000 szerb három oldalról támadta meg a várost. A házakat minden oldalról felgyújtották. Hajnali négy órától délután három óráig tartott a kétségbeejtő harcz. A győzelmet Maderspach kapitány aratta. Az ő óvatos, ügyes vezetésének és a nemzetőrség haláltmegvető hősi elszántságának köszönheté Fehértemplom, hogy a végső pusztulástól megmenekült. Mintegy 50 fehértemplomi esett el a harczban, a szerbek közül 600-nál több.* Aug. 30-án másodszor is megtámadta Knicsanin a várost. De ekkor már ott volt az újonnan szervezett honvédség 9-ik zászlóalja. Knicsanin kénytelen volt seregével elvonulni.
Böhm L.: id. m. II. 299. l.
Mialatt Délmagyarországon a föllázadt oláh határőrségnek a szerbekhez csatlakozásával erősbödött forrongás széltében dúlta és égette a magyar, és német községeket, Bécsben már teljes nyíltsággal fordult az udvar Magyarország ellen. Terve volt: a reformokat végképpen eltörülni s Magyarországot az osztrák birodalomba beolvasztani. A katonaság ekkor még nem kapott felülről parancsot a miheztartása iránt. Nem tudta, hogy a Bécsből vagy a Pestről érkező rendeleteknek engedelmeskedjék-e? Piret altábornagy Temesvárott letette főparancsnoki tisztét. Hasonlóképpen cselekedett Bechtold tábornok is. Ellenben Blomberg dzsidás ezredes titkos alkudozásokat folytatott a belgrádi osztrák konzullal, Meyerhofer ezredessel, ki a bécsi kamarilla ármánykodásainak minden szálát kezében tartotta és a szerb fölkelők részére pénzt, fegyvert és lőszert szállított. De a kamarilla csakhamar letette álarczát s Latour osztrák hadügyminiszter a bécsi országgyűlésen „kedves fegyvertársainknak” nevezte a szerb forradalmárokat.
