Visszatérni vagy távolmaradni?
A Debrecenben összeült képviselőházban első ülések után aktuálissá vált valamifajta seregszemle tartása. Annál is inkább, mert január 22-ig összesen 15 lemondási nyilatkozat vagy távolléti engedély kérelem futott be a képviselőházhoz. Madarász József Fejér megyei képviselő, az OHB tagjának, Madarász Lászlónak a testvére, még 1849. január 22-én javasolta, hogy a Ház elnöke írja össze a megjelent képviselőket. A meg nem jelenteket pedig ossza két csoportba. Az elsőbe azok kerüljenek, akik a Háztól kapott engedély vagy a kormány megbízatása következtében vannak távol, a másodikba azok, akik egyikkel sem rendelkeznek. Madarász indítványozta azt is, hogy az engedély nélkül távollévő képviselők 14 napon belül kötelesek megjelenni a képviselőházban. A képviselőház elfogadta a javaslatot, s Palóczy László, a képviselőház korelnöke január 26-án bemutatta a távollévő képviselők névsorát. Madarász József azt javasolta, hogy a február 10-ig meg nem jelenő képviselőket a Ház törölje soraiból, s helyettük újak választására utasítsa a választókerületeket. A Ház elnapolta az indítvány tárgyalását, s felszólította a távollévők közé véletlenül beírt képviselőket, hogy addig jelentkezzenek Palóczynál. A indítványból egyértelművé vált, hogy a radikálisok a névsort a képviselőház purifikációjára akarják felhasználni.
A február 3-án tartott ülésben Palóczy bemutatta a helyesbített névsort. Madarász József február 8-án ismét sürgette indítványának tárgyalását. A Ház ezt ismét elhalasztotta. Szaplonczay József képviselő indítványára, február 27-én tűzte napirendjére a képviselőház az indítványt. Ekkorra a február 10-i határidő már illuzórikussá vált, ezért a képviselőház Irányi Dániel javaslatára úgy döntött, hogy aki február 27-ig nem jelent meg, s távolléte igazolva nincs, aki engedély nélkül távozott, vagy a nyert engedélyen túl maradt, s távollétét nem igazolta, azt ki kell törölni a képviselők névsorából, s a kerületeket új választásra kell utasítani. Madarász József – Irányi javára – visszavonta indítványát. A Ház február 28-án tárgyalta meg az újabb indítványt, s március 1-i határidővel elfogadta azt, azzal, hogy a szükséges névsort a jegyzőknek és a Ház elnökségének kell elkészíteniük, s átadniuk az igazolási választmánynak. A választmány március 23-án terjesztette elő jelentését, s a Ház 24-én és 26-án tárgyalta az egyes képviselők igazolását.
214A 426 képviselőből, a március 1-jei névsor szerint 78 nem jelent meg, s nem igazolta távollétét. A képviselőháztól kapott engedélyben megadott időn túl maradt távol 26 személy; köztük 14 olyan kormánybiztos, akik megbízatása időközben megszűnt. Igazoltnak tekintett a bizottmány 35 személyt. Köztük volt Batthyány Lajos és Deák Ferenc, mint a törvényhozás kiküldöttjei. Ez a határozat lehetővé tette, hogy Deák a körülmények változtával visszatérjen a képviselőházba.
Kossuth ellenzéke, az úgynevezett Békepárt lényegében vezér nélkül volt Debrecenben, s azzal töltötte idejét, hogy kényes közjogi kérdésekre igyekezzen Kossuthtól feleletet nyerni. Természetes lett volna, hogy e képviselők Deákot akarják vezérüknek. Nagy ellenfelük, Madarász László visszaemlékezése szerint Pálffy János, korábban az OHB tagja 1849 márciusában írt is Deáknak Pestre, “hogy kössön békét, Madarásznak nincs pártja”. A történettel kapcsolatban legfeljebb az ad némi kételyre okot, hogy Kemény Zsigmond haditörvényszéki védőirata szerint az említett cédulát Pálffy nem Deáknak, hanem Pázmándynak írta, azzal, hogy “Windisch-Grätz herceg most könnyen kibékíthetné az országot, mert a képviselő urak meghőkültek”; ám ezt a cédulát végül mégsem küldte el.
Március közepén, a honvédsereg Cibakháza térségében végrehajtott támadási kísérlete idején, Kossuth felszólította a hadsereg mellett tartózkodó Vukovics Sebő teljhatalmú országos biztost, hogy állítson össze egy jegyzéket, “miképp gondolnám a minisztériumot összeszerkeszthetőnek”. Röviddel ezután még egyszer kérte erre Vukovicsot, aki ekkor megkérdezte, “hogy Deák és Pulszky posszibilisek-é”, mire Kossuth nemmel felelt.
215Nem tudjuk pontosan, hogy Deák mikor távozott a fővárosból. 1849 február vége után nincs hiteles információnk arról, hogy a fővárosban lett volna, s ottani tartózkodásáról nem szólnak a Buda ostroma alatt keletkezett kormánybiztosi és rendőri jelentések sem. A főváros felszabadítása és az országgyűlés visszaköltöztének elhatározása után természetszerűen vetődött fel az a lehetőség is, hogy Deák visszatér a politikai életbe. Windisch-Grätz leváltása és a cs. kir. csapatok kiűzése lényegében tárgytalanná tette azt a Deáktól követelt ígéretet, hogy rábeszéli a képviselőket a megadásra. Deákot az országgyűlés nem fosztotta meg képviselőségétől, s Deák nem kompromittálta magát a cs. kir. megszállás alatt, mint pld. Pázmándy vagy Ghyczy. Somogyi Antal, a Radical Párt tagja június 2-án már arról beszélt Hunfalvynak, hogy a párt elnökévé Deákot akarják választani. Ugyanakkor Kossuth március közepi megjegyzése arra mutat, hogy ő maga nem tartotta kívánatosnak Deák visszatérését a politikai életbe.
Június elején Deák megjelent Pesten. Sinkay János képviselő visszaemlékezése szerint június 4-kén, Kossuth ünnepélyes bevonulásának napján találkozott vele az Úri utcában. “Tehát megérkeztetek Debrecenből? – kérdezte Deák – én is elmentem volna oda veletek, ha akkor itthon (ti. nem a békeküldöttséggel) lettem volna”. Sinkay megkérdezte Deáktól, látta-e Kossuth bevonulását, amely őt Cola di Rienzi vagy Jan van Leyden pünkösdi királyságára emlékezteti. Deák nemmel válaszolt. Sinkay ezután elmondta neki a debreceni eseményeket, a békepárt kísérleteit, a függetlenség a trónfosztás szabálytalan körülményeit. Deák erre a következőket mondta volna: “Ez túlbecsülése jogainknak és erőnknek; az itteni némely körökben tudni akarják, hogy Kossuthot erre, csakhogy az orosz intervenció indokolható legyen, bécsi emisszáriusok beszélték rá, ami persze aligha úgy van; a békepártnak a bicskei 'non possumus' és a debreceni függetlenségi nyilatkozat után nincs értelme; de jövén az oroszok, ne is legyen”. Sinkay erre rezignáltan megjegyezte: “Tehát jönnek az oroszok, s velük Jeruzsálem pusztulása”. “Igenis, Jeruzsálem pusztulása; csakhogy azért mi nem költözünk szerteszét a világba, mint a zsidók, hanem itthon maradunk és helyt állunk; aztán kommt Zeit, kommt Rath” – válaszolta Deák, s ezzel kezet adott, és elbúcsúzott.
216Vachott Sándorné szerint a Kossuthnál megjelenő “első tisztelgők egyike” Deák volt. Vachott Sándor, Kossuth titkára azonnal be akarta vezetni a kormányzóhoz, de Deák szabadkozott: “Nem, nem, jelentés nélkül a kormányzót nem lephetem meg”. Vachott ezt az udvariasságot túlzottnak találta, de Deák megmaradt határozata mellett. Vachott tehát bejelentette őt Kossuthnak. Vachottné emlékirata szerint “Kossuth azonnal személyesen s a legmegelőzőbb barátsággal sietett Deák Ferenc elé, s oly melegen ölelte meg őt, mintha legkedvesebb testvérét fogadta s üdvözölte volna”. Több, mint egy óráig beszélgettek, “s megválásuk éppen oly szívélyes volt, mint találkozásuk”.
Deák megérkeztéről az Opposition június 14-én számolt be. Ezt követte június 19-én a Respublica, Szemere Bertalan miniszterelnök és belügyminiszter lapja. Az aláíratlan cikk szerint “mindenki örül, látván őt öt hónapi elszakadás után ismét”, s szállásán, a Vadászkürt vendéglőben “sűrűk a jóknak látogatásai”. Deák személyében egy egész időszak jelenik meg, “melyet a békekövetséggel zárt be”. Deáknak, mint az alkotmányos monarchia emberének funkciója abban a pillanatban végződött, amikor az ellenség elutasította a békeajánlatot. “Az a pozíció már el van szigetelve, hullámzó tenger által, melyre a halálig sértett nemzet bocsátkozott vívni, vésszel és zajjal új, boldogabb partokért”. A cikk ezután – sokak találgatására hivatkozva – felteszi a kérdést: “Valjon az idők ezen ciklusában Deák mit teend?”; s nyomban meg is adja a választ: “Elfoglalja kétségtelenül a helyet, mely a parlamentben az övé. Lehetetlen el nem foglalnia”. A cikkíró azonban ezután ismét leszögezi: a nép és az uralkodás [sic!] között sokkal makacsabb a harc annál, hogysem az alkotmányos királyságról, “e tranzakcióról az uralkodás és demokrácia között még szó lehetne”. Amelyik fél győz, az teljessé teszi győzelmét; ám az előjelek a magyaroknak kedveznek. “Ily időben Deák sem hiányozhatik a szenátusban”. Az ország még alig élt parlamenti életet, “s máris nem egy nehéz részletnél néztünk a székre, melyet Deák elfoglalt”. A kodifi-kációk még csak ezután következnek, “és ennek folyamában Deák erejére szükségünk van. Új földet és új eget kell teremteni, rombolóbul építővé válni: és Dák az épület utolsó zárkövéig nem hiányozhatik. Mi igénybe vesszük erejét a nemzet színe előtt” – zárul a cikk.
A Respublica Szemere hivatalos lapja volt, s az aláíratlan cikk, amelynek szerzője akár Csengery Antal vagy Kemény Zsigmond is lehetett, bizonyára nem állt távol Szemere véleményétől. A cikk egyértelmű felhívás volt arra, hogy Deák térjen vissza a politikai életbe, ugyanakkor azonnal feltételt is szabott e visszatéréshez: a lemondást az alkotmányos monarchia elvéről.
217Nem tudjuk, hogy Szemere és Deák találkoztak-e; az iratokban ennek nincs nyoma, ahogy annak sem, hogy más politikusok megkeresték volna őt. Sajnos, azt sem tudjuk, hogy Kossuthtal miről beszéltek 1849 júniusában. Sinkay visszaemlékezése alapján feltételezhető, hogy Deák a készülő orosz intervencióról szóló hírek miatt nem is akart visszatérni a politikai életbe. Nem tudni, hogy olvasta-e a Respublica cikkét; ha igen, ebből nyilvánvalóvá válhatott számára, hogy csak képviselőként számítanak reá; ahogy azt is érzékelhette, hogy sokan a Kossuthtal szembeni párt vezérletét szánják neki. Bizonyára érzékelte a Kossuth és Szemere közötti nézetkülönbséget is. Ezek a tényezők mind arra sarkallhatták, hogy ne akarjon részt venni a július elején összeülő parlament munkájában, hanem inkább térjen vissza Kehidára.
Nem tudjuk, hogy pontosan mikor távozott (a Respublica cikke szerint június 18-án még a fővárosban kellett lennie), de tény, hogy Deákot nem hívták meg arra a konferenciára, amelyet az úrbéres maradványok eltörléséről szóló törvényjavaslat kapcsán, Szemere elnökletével 1849 június második felében Pesten tartottak. A meghívottak listáját Vukovics Sebő igazságügyminiszter Szemerével egyeztette, de Deák neve egyiküknek sem jutott eszébe. (Igaz, a korábban ez ügyben törvényjavaslatot benyújtó Madarász László, Omaszta Zsigmond és Nyáry Pál meghívására sem került sor).
A Deák esetleges visszatérésére vonatkozó utolsó hír 1849. július 26-áról származik, amikor Stuller Ferenc, Kossuth egyik titkára arról értesítette a kormányzót, hogy “Zala vármegyének egész tisztviselősége jő Szeged felé, Deák is itt lesz ma vagy holnap”. Szeged felé azonban nem Zala megye egész tisztviselősége és Deák közeledett. Valaki más. Haynau.