Táncsicsról, vagy, ha tetszik, Táncsicsnak.
Táncsicsról, vagy, ha tetszik, Táncsicsnak.
Magam sem tudom meghatározni, azért irom-e e sorokat, hogy Táncsicsnak feje lágyára beszéljek, vagy hogy a közönséget a szabadság földén meggondolatlanúl tipródó lábnyomokra figyelmeztetvén, megmondjam, im ez, meg ez a lábnyom, meg ismét amott az, Táncsics lába nyoma!
Tán inkább ez utolsó okból vettem kezembe a tollat, mert meg vagyok győződve, hogy Táncsicsnak beszélni, vagy a falnak, az mindegy; hiszen tulajdon lapjában azt mondják neki: „Táncsics! kend bolond!” a mire aztán oda vág egy Szerk.-et azon megjegyzéssel, hogy ő ezen furcsa pontra nézve a levélíróval ellenkező véleményben van, s egész nyugalommal tovább tipródik, hogy az utána csapázók ujabb boszankodással mondhassák: ez is Táncsics lába nyoma!
Minthogy Táncsics is el fogja olvasni ezen sorokat, azért egész kényelemmel csak úgy tele szájjal beszélek, úgy hiszem, ő ezen legkevésbbé fog megbotránykozni, de rá nézve szinte szükséges ez a hang, mert róla, mióta Batthyányit hasbalövéssel fenyegette, valóban azt tettem fel, hogy magának ollyanforma kiváltságot arrogál, mint a falu bikája, melly a réteken, vetéseken bántatlanúl idestova öklelődzik.
Táncsicsnak a „Munkások ujságá”-val egy ujabb élete kezdődött, s lapjának minden második szava egy „clamantes,” mellyért, ha egykor bűnhődnie kellene, nevét azon rovatban találná, mellyről azt mondják: „készakarva, vagy ostobaságból, a reactio kezére dolgozott.”
A „Munkások ujsága” leveleként véve csak papirszelet, – s e szeletek külön-külön aligha többet nem ártottak, mint azon biblia, melylyel az egyszeri barát a gyónót fejbeütötte.
Táncsics, valamint lapjában, úgy a közéletben, elkezdé a „kend”-ezést, de ezen, a földmivelő által gyűlölt szó nem volt annyira otromba, mint azon fogalma Táncsicsnak, melly fogalmat az enyém-tiéd-rőt csinált magának, s melly fogalom szűrös ember szájából szemközt egy urasági kastélylyal körülbelől így hangzik: „Ebé, a mi a másé!”
Szent hitem az, hogy az egykori apostolok hivatása mákszemnyivel sem volt más, mint a minek kellene lennie egy néplap szerkesztőjének; mert higyük Krisztust bár minek, a nép emberének mindenesetre hiszszük, s ő tanaiban mindenkinek a magáét megadandónak itélte, és a kanaani menyekzőn, mikor elfogyott a bor, nem biztatta a borraszomjas vendégeket a szomszéd gazdagnak borára, hanem hozzá fogott tudományához, és a vizet borrá változtatta, s ha ezt – tegyük fel – nem tehette volna, nem tudunk az életéből egy adatkát is, melly arra mutatna, hogy ő hajlandó lett volna egy kis divisio bonorumot (vagyon-osztályt) indítványozni! Ez volt aztán a jó pásztor.
Táncsicsnak irataiban a jognak definitiója olly botrányos, hogy több helység már drága pénzen adta meg Tancsics leczkéjének árát, a mint azt példában is megmagyarázom.
Bihar megyében van Léta helysége, mellyek jámbor lakosai Táncsicsnak könyveit szorgalmasan megvették, és gondolom, a „Polgári kalhekismus”-ban a jogról, emlékezetem után, illyen forma definitiót olvastak:
„Mi a jus? A jus ollyan állapot, mellyben az ember senkitől sem kér engedelmet, hanem azt cselekszi, a mit akar!”
Ezen definitio Létán igen kedvesen fogadtatott, mert hogy egyszer az okoskodással a létaiak készen lettek, a just nemcsak hogy definitive megszerették, hanem ad majorem dei glorian praxisban is alkalmazták, és az urasági kocsma haszonbérlőjének világos kárára, elkezdék a szabad bormérést, igy okoskodván hogy mikor ők valamit szabadon cselekszenek és senkit előbb meg nem kérdeznek, ez a jus!
Csak hogy aztán a bíróság is beleakadt ezen jogértelmezésbe, s a léaiak a megmagyarázás után 3000 – háromezer – forintot fizettek. Ekkor aztán jajgatva szaladtak hozzám Pestre, adnék nekik tanácsot, de biz az már későn volt, s a szegény megcsalódottak Tancsicsot jól összeszidván, haza mentek. Erre bizonyságúl hivhatom Beöthy főispán urat, ki velem együtt szánakozva nézte a nyitott könyvvel ide jött létaiakat, annyira megszerették a just, hogy azon lapnál tovább nem is mentek, és az egész könyv különben tisztán maradván, a just értelmező lapon egészen el volt koptatva, de ugyan meg is adták ám az árát.
Illyen zavart fogalmak terjesztése országos kár, és okvetetlenűl szájízt csinál azoknak, kik a ragadozásnak nem annyira ex principio, mint ex gustu quocunque modo habendi, igen nagy barátai.
Istenemre mondom, vigyázzunk, hogy a fogalmakat tisztán értelmezve adjuk a nép szájába, mert a nép nem járta velünk a tizenkét iskolát, és még a meséből is tudjuk, hogy az orvosirendeletet is úgy magyarázta magának, hogy az orvosság helyett a feleségét rázta meg irgalmatlanúl.
A fogalmak értelmezésében legyünk határozottak, és azokat a népnek különféle példákkal világosítsuk, mert ha a népet a legszentebb dolgok hiányos értelmezésével ragadozásra vezetjük, ön magunkon végzi az értetlen tömeg, a mit másokon elkezdett.
Én, mint a féle jó nevető ember, igen szeretem hallgatni a huszárt, mikor a respublicát a dupla lenungban találja, azonban képzeljük magunkat respublicában is ollyan helyzetben, mikor nem telnék a status pénztárából a dupla lénung, vajmi bajos munka volna, a respublicát némelly katonával megfogatni!
Azért Táncsics gazda a jusnak ne kivánjon erőnek erejével ollyan értelmezését adni, mellyből akár az én vagy az ön kabátjára nézve kérdés nélkűl, és a nélkűl, hogy tőlünk engedelmet kérnének, csupán ezen okokból furcsa birtokos változtatás következhetnék.
Jus autem est, quod alterum non ledit! Tessék ezt magyarra fordítani, és meglátja ön, minő különbség van az ön definitiója szerinti, és az igazi jus között.
De menjünk tovább.
A legelőféle kérdések iránt ön egy törvényjavaslatot készített, melly szerint ön még a Mária Terézia alatti időkig akarná a sérelmeket felmelengetni.
Ennél csak az lehet nagyobb képtelenség, hogy Ferdinánd erőnek erejével magának akarta disputálni a jerusálemi királyságot.
Ha e házat a camarillai harczok más térre nem viszik, kétségtelonűl megkezdődött volna a legelők miatti harcz, melly annyiból veszettebb lesz, mert a magyar a magyart ölte volna meg.
Baranyának nagy része, Somogyé szinte, Táncsicsnak nevével kezde egy iszonyú lármát, mit Jellacsics betörése akadályozott meg következményeiben.
Azonban ujra kezdődik a veszekedés, példáúl a mezőkomáriomiaknak egy része ismét Táncsics nevének emlegetése közt a négy év előtt elkülönzött legelőnek árkait behuzták, s daczára annak, hogy a megye és a ministerium igaztalan fészkelődéseiket visszautasította, tág torokkal emlegetik Táncsicsot, mert a mint mondják, Táncsics a kormánynak is parancsol, a mint saját lapjában írva vagyon.
Ugyan illyen a hires berényi eset!
Ezekhez aztán nincs több mondani valóm, mint: ez is Tancsics lába nyoma!
A boldogúlt első ministerium alatt tárgyalt katonakérdés az igaz, hogy az én szám izét sem elégítette ki; de ha már egyszer a képviselőház meghozta a határozatot, az ellen izgatni, mint Tancsics tevé, nem egyéb, mint a képviselőház elleni közvetlen reactió, és közvetve tegyük (meggondolatlanúl) a camarilla kezére tett hasznos szolgálat.
A nép számos helyt megtagadá a katonaadást, mire a „Marczius” is hoz egy szomorú példát a „Munkások újságá”nak, mint okozónak megnevezésével; és ott van példa Fehérmegyében számos helyt, nevezetesen Perkátán.
Ehhez ismét nincs más mondani valóm, mint: ez is Táncsics lába nyoma!
Hát az az urak elleni huszítgatás mirevaló? Azt Táncsics maga is tudja, hogy, a sok gaz közt, tisztán állanak néhány gazdagabbjaink, de Táncsics csak vaktában az agyonütésről beszél, és Batthyány irányában soha joga nem volt ,”hasba lővés”sel pattogni; mert ha illy jogtalan fenyegetőzésekre megyünk, valóban oda jutnánk, hogy azt a just élvezhetnők, mikor senki sem kér engedelmet, és azt cselekszi mindenki, a mit akar!
Táncsics kezében a sajtószabadság ollyan eredményt hoz, mint mikor a majom borotvát kapott, és a macskán tanúlt borotválni!
Soha sem fogok azon túlságokon megbotránkozni, miket Táncsics a magán-életben elkövet, mert midőn a marcziusi napok alatt a zsidókat annyira pártolá, hogy csupa sympathiából kést lett volna magát körűlmetéltelni, az illyesmivel csak magának csinál egy kis alkalmatlanságot, és bizonyosan hiszem, hogy utánzókra nem akad, de a lapjában, és irataiban követett irány, és eszmék eredményeikben aligha többet nem szülnének egy kis körűlmetélésnél.
A nemzetőrségről írt czikkei valóban sajnálatra méltók. A népnek a katonáskodásról amúgy is irtóztató fogalma van. S minthogy a nemzetőrséget a viszonyok miatt, nem a falusi őrállásokon, hanem itt ott a harcztéren kelle megismernie, ezen életben olly képeket látott, miket az együgyű néppel könnyű megutáltatni.
Táncsics legközelebb azt mondá, hogy a nemzetőrködés birtok szerint osztályoztassék; példáúl, a kinek 100 pgő forint évi jövedelme van, az egyszer nemzetőrködik; a kinek pedig ötannyija van, ötannyiszor nemzetőrködjék. Ez a terv a legbolondosabb eredményt hozná a kivitelben, így példáúl Eszterházy herczeg, egy falunak felét birván, százezer pengő forintnyi jövedelemig, tehát ő egy maga ezer nemzetőr volna, ugyanazon egy személyben, kapitány, hadnagyok, őrmesterek, tizedesek és közemberek, s még tán profosz is, ez pedig kész őrültség.
Hazánkban tömérdek a contractualista, kiknek viszonyait az országgyülés rég akarta rendezni, mit Táncsics legjobban tud, s ugyan ő körömszakadásig biztatá a contractualistákat, hogy a nemzetőrségi szolgálatokkal nem tartoznak, mert nekik nincsen földjük. Boldog isten! merném kérdezni, vagy tán mondani is, hogy Táncsics kend bolond, és ha kend ellenkező véleményben volna is velem, nagyon könnyen megczáfolhatnám!
Soha balgatagabb tan nem lehet, mint a hazaszeretetet a hold földek számától föltételezni. Nekem nincs, önnek sincs, egy talpalatnyi földe is, és a hazát mégis szeretjük, és ha már épen a haszonért akarjuk szeretni e hont, hiszen ezen haza földének terméséből és hasznából élünk, ámbár közvetlen nem birunk is egy pusztát. Már pedig a contractualisták maguk sem hinnék el, hogy levegőből élnek, s a mint ez igaz, egy háladatlanok a haza iránt, ha annak védelméről lemondanak, a ki pedig őket biztatja, az valóságos...... Táncsics.
Körűlbelől ez azon irány, mellyben Táncsics halad, és meggondolatlanságában a kaputosok elleni harczot indítja meg, hol ezt hol azt akasztatni, főbe lövetni indítványozván, pedig azon a téren, a hol ő áll, az indítványozás nagyon könnyen viszhangra talál.
Nézzen vissza Táncsics eddigi munkálódására, és ha józan esze van, nem a mellét, hanem fejét fogja a falba verni.
Én kötelességemnek tartám Táncsicsot munkálódásaira figyelmeztetni, miután én legközelebb állok azon körülmények tudásához, mellyek valóságos veszedelmei lesznek e hazának, és okozójok nem más vala, mint Táncsics!
Ha Táncsics ezen iratomra reflectálni akar, tegye azt Kossuth 666hirlapjában, miután az említettem hibák feletti vita csakugyan nem néplapba való.*
Mi nem örömest nyitjuk meg hasábjainkat vitáknak, de magunk is úgy vagyunk meggyőződve, hogy Táncsics iratai jelen körülményeink közt kiszámíthatlan kárt tesznek a hazának, s erre figyelmeztetni a közönséget kötelességünk. – A szerk.
Nem irtózom a vitától, és szeretem, ha az én tévedésem leszen bebizonyítva, de ellenkezőleg, ha nekem leszen igazam, azt mondom, a mit előfizetői mondanak: Táncsics, kend csakugyan bolond! – Vas Gereben.
