RÉGES-RÉGI VADÁSZEBEK
RÉGES-RÉGI VADÁSZEBEK
Egy régi vadászkönyv, Diezel-Mika A vadászebek című munkája, ezt írja a kopózásról: "... csakis hegyvidéken, hol a vad kevés, engedhető meg, mert a kopók a vadat rendkívül zavarják. Egyszerre több mint három füzérrel nem kellene soha vadászni; ha a kopók jók, rendesen egy füzér is elegendő. A legjobb kopózás idő kezdete fenyvesekben október, lomblevelű erdőkben, ha a levél lehullott. Meleg, száraz időjárás, kiszáradt talaj megnehezíti a nyom és csapa tartását, míg a nedvesség és a frissen esett hó elősegíti.
A kopózásnál a puskások elállják a vadak forgóit, s az ebek vezetője, kinek a területet jól kell ismernie, először egy vagy két jó kopót ereszt el, s mihelyt ezek egyike elnyiffantja magát, utánaereszti a többit is.
Ki sokat kopózott, mindjárt a csaholásról megismeri, vajon hideg vagy meleg nyomon hajtanak-e, vajon távol vagy közel vannak-e a vadhoz, vajon szemre hajtanak-e, és nem fogtak-e vagy állítottak meg valamit. Az első nyiffantások rendesen bizonyos időközökben hallhatók, kivéve, ha a vad közvetlen az ebek elől ugrott, azután mind sűrűbb lesz, s amint az összes kopók összeverődnek, csak úgy zeng az erdő a különböző nüanszú hangoktól, melynek hallása a kopóvadász előtt zengzetesebb és elbűvölőbb bármi zenénél."
A kopók tehát réges-régi vadászebek; hajtókutyák. Régen szívesen vadásztak kopókkal nyúlra, rókára. A kopó fő erőssége mindig is a rendkívüli szimata volt, melynek segítségével követni tudta a menekülő vad nyomát. Legalább 40-50 típus tartozik ebbe a fajtacsoportba - a boszniai drótszőrű kopótól egészen a tacskókopóig -, s bár méretre, megjelenésre és viselkedésre meglehetősen különböznek egymástól, van valami, ami feltétlenül közös bennük. Mégpedig az, hogy ezeket a kutyákat általában vadhajtásra tenyésztették ki és használták. A kereső kutyákkal megállapították a vad tartózkodási helyét, a vadászok pedig körülfogták a "megjelölt" területet, és kopóikkal kihajtották a zsákmányt a sűrűből. A vadászoknak csupán az volt a feladatuk, hogy a kihajtott vadat lepuffantsák. Ajánlatos volt a lelőtt vadat gyorsan felszedni, mert az odarohanó kopók hamar kikezdték azt.
Mivel a kopózás túlságosan zaklatta az erdő vadjait, ezt a fajta vadászatot nálunk régóta rendelet tiltja.
Hazai hajtókutyánk az erdélyi kopó, közepes termetű, rövid szőrű, jó felépítésű, élénk, értelmes kutya. Ősi magyar vadászeb, az 1300-as évekből származó bécsi Képes Krónika Magyarok az Őshazában című miniatúrája már ilyen típusú kutyákkal folytatott medvevadászatot ábrázol. Remek állat; kitűnően állja és hajtja a nagyobb vadat, míg a kisebbeket lefojtja. Hajtás közben magas hangon jelez. Szimata kiváló, a szagnyomot jól tartja. Rendkívül kitartó, könnyen képezhető. Ma már inkább csak kedvtelésből tartják. Miután engedelmes, de kemény állat, és gazdájához nagyon ragaszkodik, őrző-védő feladatokra is alkalmas.
Most pedig, mielőtt folytatnánk a különböző vadászati módokra specializált fajtacsoportok ismertetését, teszünk egy rövid kitérőt a kutyafalkákkal történő vadászatok bemutatása kedvéért, mert úgy tűnik, hogy ez a vadászati mód Amerikában, Angliában, Franciaországban és másutt manapság másodvirágzását éli...
