bű [1]
bű [1] mondatszó és főnév (bizalmas)
Csak olyan szólásszerű kapcsolatokban, amelyek rendsz. a butaság, értelmetlenség nagy fokának kifejezésére használatosak.
I. mondatszó <Az ugyanilyen használatú bá ellentéteként, vele mellérendelő kapcsolatot alkotva.>
1. <Önálló mondatban:> Se bű, se bá!: a) semmit sem tudunk a dologról; b) (vkinek) semmi köze hozzá. Bű-e vagy bá?: jó hírt tudsz-e (az ügyben) vagy rosszat? Nekem küld levelet, akinek se bű, se bá nem emberem. (Jókai Mór)
2. <Idézetként, ilyen kifejezésekben:> azt se mondta, bű vagy bá: a) nem mondott se jót, se rosszat; b) semmit sem szólt, egy mukkot sem szólt; azt se tudja, bű-e vagy bá: teljesen tájékozatlan, tudatlan; egy szót se tud; tudni akarom, bű-e vagy bá: valamiféle választ kívánok; véleményt, állásfoglalást akarok hallani, tudni.
II. főnév Bűt <Csak ilyen kifejezésekben:> se bűt, se bát nem mondott: egy szót sem szólt (hozzá); meg se mukkant; nem szólt se jót, se rosszat; vagy bűt vagy bát mondj (rá) v. kell (rá) mondani. Az lehetetlen. Hisz erre vagy „bűt” vagy „bát” csak kell neki mondani. (Jókai Mór)
