halacha
halacha (héb. halak ’menni’ szóból): szó szerint vsz, ’az az irány, amely felé tartani kell’, tehát ’szabály’ v. ’szabályzat’; jelenthet azonban vallásos szokást, egészen tág értelemben szóbeli hagyományként fennmaradó vallási törv.-t, szűkebb értelemben egy-egy esetre érvényes előírást. A ~ csak a normatív törv.-t tartalmazza. Eredetileg mint ® hagyomány vsz. az ÓSz-től függetlenül szállt nemzedékről nemzedékre, később összekapcsolódott az Írással: bizonyos normák figyelembevételével belőle vezették le. Így keletkezett a ~ jellegű ® Midrás. Az Írásból levont következtetés azonban csak arra szolgált, hogy ami kétes, vitatott és új volt, azt megokolják, főleg pedig megőrizzék az írásos és a szóbeli hagyomány egységét. Irányt azonban nem az Írásra alapozott megokolás szabott, hanem a hagyomány, amelyet a mester továbbadott a tanítványnak. Rabbinista felfogás szerint a ~ a kinyilatkoztatás része, és arra a vallási törv.-re vezethető vissza, amelyet az ÓSz nem rögzített kielégítően, ugyanakkor papi körökben mint jogszokás v. rítus maradt az elődökről az utódokra. Virágkorát az írástudóknak és a farizeusoknak köszönhette. Írásba foglalása eredetileg tilos volt, hogy az a sajátossága, amely a szóbeli hagyományban él, sértetlenül megőrződjék, de legkésőbb a Kr. u. 2. sz.-ban már írásos ~-gyűjtemények is keletkeztek; közülük kánoni a ® Misna (itt az ÓSz-ből vett érvek szinte teljesen hiányoznak), kánonon kívüliek a Toszefta és bizonyos részek a Gemarában (Baraita). Ugyanakkor vannak ~-kiadások, amelyek Midrás formájában írt folyamatos kommentároknak tekinthetők (különösen a Lev, a Szám és a Kiv magyarázatául). Ezenkívül a ® targumokban is föllelhetők a ~ lecsapódásai.
