égig érő fa
égig érő fa: samanisztikus képzet, → meseelem, önálló mesetípusként számon tartott mesemotívum, mely a változatok nagy részében kezdő motívum, ritkábban → keretmese: (öreg) király kertjében égig érő tetejetlen (alma-, körte-, cseresznye-) fa áll. A király annak ígéri lányát és fele királyságát, aki neki a fa ifjító gyümölcséből hoz. Változata: a királykisasszonyt már korábban elrabolta a sárkány, aki a fa tetején él. Sokan próbálnak szerencsét, senkinek sem sikerül megmásznia a fát, végül egy (7 éves) kiskondás táltos malaca (kutyája) tanácsát követve 7 (3) rend vasgúnyával 7 (3) pár vasbocskorral útnak indul: baltájával lépcsőfokokat vág a fa törzsébe s így lépeget felfelé. Mire ruhái elszakadnak, elér egy kinyúló ágat. Azon végigkúszva megérkezik a sárkány, ill. a királykisasszony palotájához s szolgálatába szegődik. (Folytatása: → Világhírű Szép Miklós: MNK 400C*. Vagy: felkéri, hogy tudja meg, miben van a sárkány ereje, folytatás: → testen kívül elrejtett erő, a: AaTh 302A*.) A mesemotívum előfordul tréfás meséinkben is; a cigány egy nyárfán, melynek hegye az égben, gyökere a pokolban van, előbb az égbe, majd a pokolba megy (AaTh 800); különösen gyakori parodisztikus jellegű hazugságmeséinkben: az → apám lakodalma (AaTh 1962) c. közismert mesetípus hőse is égig érő fára mászik fel. Kevésbé ismert, de nem kevésbé jellegzetes az → égben járás (AaTh 1889K) típus, ill. annak gyakori előzménye, a szarvasból (lóból) kinövő égig érő fa motívuma, melyen a hős az égbe megy (MNK 1889D1). Jellegzetes a magas (égig érő) jegenyenyárfa mint → mesekezdő formula. A mesemondó a fa hetvenhetedik ágán levő hetvenhét ráncú szoknya egyik ráncából vagy a zsebében levő hetvenhét lapos kis könyv egyik lapjáról tanulta a mesét, vagy a mesehallgatónak, ha nem figyel, a fa tövénél legelésző csődörcsikók rugdosását, ha figyel, a fa ágai között fészkelő hollók csipkedését kell elszenvednie. Az égig érő fa képzete a → mitikus mese (tündérmese, varázsmese, hősmese) fogalmával szoros kapcsolatban lehet. A mesemotívumnak német (erdélyi szász), román, cigány és szerb-horvát változatai ismeretesek, valószínűnek kell tartanunk azonban, hogy előbb-utóbb többi szomszédainknál is felbukkan. Solymossy Sándor és Diószegi Vilmos is jellegzetes, keletről magunkkal hozott, samanisztikus típusnak tartja, s a képzetet a sámánszertartás fájával azonosítja, melynek lépcsőin a sámán az ég 7 (9) rétegét megjárja (→ világfa). Berze Nagy János számos magyar, néhány román, erdélyi szász, alsó-ausztriai és pomerániai német, török, turkesztáni és kalmük mesét ismertet, melynek hőse a fa törzsébe vágott létrafokokon mászik fel. A samanisztikus világkép szempontjából jellegzetes ez a zajzoni (hétfalusi) csángó és az alsó-ausztriai német változatban, továbbá Ámi Lajos meséiben és világelképzelésében felbukkanó elem, hogy az égig érő fa az ég alatt 7-szer (13-szor) meggörbült „Azért, mert az arany égboltot nem bírta beszakítani ... Az én felfogásom szerint tiszta vont aranybul van az ég boltja”. – Figyelemre méltóak azok a változatok, melyekben a hős a fa törzsébe vágott rovátkákon folytatott útja során három öregasszonytól, a nap, a hold és a csillagok (szél) anyjától tudakozódik útjának célja felől. (Ezek egy-egy ajtó mögött a fa törzsében laknak, vagy egy-egy kis házikóban a fa ágai közt.) Az égig érő fa tetején, a fatető közelében elényúló ágon, vagy az azon levő levélen a hős tágas mezőt, pusztaságot s azon messze fénylő, arany hajszálon függő, vagy 3 madárlábon forgó kastélyt, vagy réz-, ezüst- és aranypalotát, istállójukban réz-, ezüst-, arany táltos lovakat talál. A mese folytatása harmadik kastélyban játszódik le. A hős az ifjító gyümölcsről számos változatban megfeledkezik vagy azt csak késve, az elrabolt tündérleány visszaszerzése után – mintegy a mese befejezéseként – dobja le (AaTh 317, 468; H 467*; BN 530 I.). – Irod. Solymossy Sándor: Keleti elemek népmeséinkben (Ethn., 1922); Harva, Uno: Religiöse Vorstellungen der altaischen Völker (Helsinki, 1938; FFC 125); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (I., Bp., 1955; UMNGy VIII.); Berze Nagy János: Égigérő fa (Magyar mitológiai tanulmányok, Pécs, 1958); Béres András: Rozsályi népmesék (Bp., 1967; UMNGy XII.); Erdész Sándor: Ámi Lajos meséi (I–III., Bp., 1968; UMNGy XIII–XV.); Diószegi Vilmos: A honfoglaló magyarság hitvilágának történeti rétegei. A világfa (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969).
Kovács Ágnes
