halotti melléklet
halotti melléklet: Európa-szerte szokás volt még a 20. sz.-ban is a halott mellé a koporsóba különböző tárgyakat helyezni. A szokás, valamint hiedelemháttere alapvonásaiban egész Európában egyezik. Eredetileg a halálon túli életbe vetett hiten (kezdetben az élő holttest, később a továbbélő → lélek hite) alapszik. Az első régészetileg feltárt sírleletek (neolitikum) óta ismert a halotti melléklet. A jelenkori Európában különböző korú elemeket foglal magába. A magyar nyelvterületen a 20. sz.-ban már inkább csak a hagyományok fenntartotta szokás, amelyet a halott jogainak utolsó időkig fellelhető tisztelete nem enged megszegni; kevésbé volt már szerepe annak a hitnek, hogy a halottnak a → túlvilágon szüksége van a mellé adott tárgyakra. – A 20. sz.-i gyakorlat azt mutatja, hogy elengedhetetlennek elsősorban a halott felöltöztetését, tehát a ruházat veleadását tartották (→ halotti ruha). Előfordult, hogy a ráadott ruhán kívül másikat is tettek mellé: pl. az Ormánságban két rend fehérneműt, hogy „legyen vele száraz, ha átmegy a Jordánon”; Kalotaszegen lányhalott mellé sokszor egész kelengyéjét. Általános szokás szerint terhes anya mellé csecsemőkelengyét tettek, mert a hit szerint a koporsóban megszüli gyermekét. Az egész Európában elterjedt középkori gyakorlattal szemben (amikor a halottat a régészeti leletek tanúsága szerint bőségesen ellátták étellel-itallal) az ennivaló mint halotti melléklet az utóbbi időben meglehetősen szórványos volt Mo.-on éppúgy, mint másutt. (A magyar nyelvterületen a 20. sz.-ban néha előfordult pl. kenyér, kalács, gyümölcs.) Kivétel a bor, pálinka, amelyeket főleg iszákos emberek mellé a legutóbbi időkig tettek a koporsóba, sokszor szinte tréfás jelleggel; ugyanígy a dohányosoknak dohányzacskót, pipát. Az elmúlt századokban előforduló gabona és tojás mint halotti melléklet feltehetően nem vagy nemcsak a táplálékkal való ellátást célozta, hanem talán az újjászületés jelképeként került a sírba. Használati tárgyaknak, szerszámoknak a koporsóba tétele még a közelmúltban is ismert volt; de a túlvilági szükségletekre vonatkozó hit halványolására utal, hogy nem annyira hasznos, mint inkább a halottnak kedves tárgyakat tettek be (pl. gyermekjáték, köszörűkő, zsebkés, pipa, zsebkendő). A halott rendbetételéhez használt fésűt, borotvát, szappant, állfelkötőkendőt tisztátalan voltuk miatt helyezték a halott mellé. → Amulettek, rontáselhárító szerek sírba tétele Európa több helyén a mai napig szokásos. A magyar nyelvterületen – talán ezek helyettesítéseképpen is – általános volt a r. k.-oknál az olvasó, kisebb mértékben imakönyv, ref.-oknál zsoltároskönyv, Biblia koporsóba tétele. Az Árpád-kortól a 20. sz.-ig folyamatosan szokásos volt a pénz halott mellé helyezése (egész Európában hasonlóképpen). Régebben leggyakrabban a nyelv alá tették a pénzt, az utóbbi időkben a halott mellé, esetleg kezébe; néhol a szemére helyezték a szemlezáráshoz használt pénzt. A legáltalánosabb nézet szerint a halott ezzel fizeti meg a túlvilági vámot, hídpénzt; a → kereszteletlen gyerek pedig a túlvilági keresztelő díját. A pénz mint halotti melléklet már az ókori Európában, sőt Egyiptomban is ismert volt. Az életforma-változással függ össze a férfi halottak fegyvermellékletének megszűnése az Árpád-korban; ugyanígy a ló – lovasnépeknél szokásos – sírbatételének megszűnése a középkorban. – Az ittfelejtett tárgyak halott után küldése egész Európában gyakorolt szokás volt. A magyar nyelvterületen legáltalánosabban két formában történt: beásták a sírba, vagy a következő halott koporsójába tették be; szórványosan előfordult, hogy → tűzbe dobták. Néhol egyúttal üzentek is az új halottal a réginek (fülébe súgtak vagy a „feje lágyára kiáltottak”). Az ittfelejtett holmiért, be nem tett halotti mellékletért → visszajáró halottakról szóló hiedelemtörténetek országszerte ismertek, és részint – mint szórakoztató műfaj – komolytalanabbá tették a túlvilági szükségletekre vonatkozó hitet, részint ébren tartották azt. (→ még: halál, → halotti szokások) – Irod. Róheim Géza: Magyar néphit és népszokások (Bp., 1925); K. Kovács László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése (Kolozsvár, 1944).
Pócs Éva
