A FALUSI BÍRÓ BÜNTETŐ SZEREPE
A FALUSI BÍRÓ BÜNTETŐ SZEREPE
Ez a parasztok által igényelt jogszolgáltató fórum a feudális jogrendszer részeként szerveződött. Annak függvényében volt kisebb avagy nagyobb az illetékessége, amilyen mértékben a falusi, a mezővárosi jobbágynak és földesurának jogi tartalmú kapcsolata lehetőséget adott rá. A kapcsolat koronként változó s vidékenként is különböző, tendenciájában azonban a személyes alávetettség lazulásának irányába ható volt. De ha ragaszkodott is a földesúr az úriszéki bíráskodás jogához és kötelességéhez, a falu, a mezőváros belső békéjének biztosításával összefüggő jogszolgáltatást az egyetértésével megválasztott és folyamatos ellenőrzése alatt működő paraszti elöljáróságokra ruházta. (A faluközösség vezetőinek szerepéről összefoglalóan: Szabó István 1966; a földesúri joghatóság alá nem tartozó székelyek „falusbíró”-inak jogszolgáltatásáról: Imreh I. 1983: 51–88.)
A bírónak és esküdt társainak a földesúri hatalmat kellett képviselniük. Ok közvetítették mindazokat az életszabályozó normákat és konkrét utasításokat, melyek az 742úrbériségből adódóan a jobbágyokra háramlottak. Jogszerűen használhatták tehát – használták is – azokat a kényszerítő eszközöket, így a megveretést, a nyilvános megszégyenítést, az áristomba zárást, melyek – nagyobb súlyú ügyekben – az úriszéki és a megyei büntetőbíráskodás eszköztárába tartoztak. Hogy milyen mértékben használták, s mennyire jogosan, csupán a földesúri ellenőrzéstől függött. (Az úriszéki bíráskodásról lásd Hajdú L. 1985, 1996; Kállay I. 1985. ) Az átruházott jogokkal együtt mégiscsak a faluközösséghez tartozott az elöljáróság minden egyes tagja. A falu közvéleménye gyakran nehezményezte, panaszolta egyik-másik falusi bíró túlkapásait, ha pedig hasztalanul panaszolta, a bíróválasztás megtagadásával nyilvánított véleményt a jobbágyparaszti érdekeket sértő önkényeskedést tapasztalván. A mindennapi élet szervezőjeként s a vitás ügyek döntőbírájaként mégis elfogadta – általában és hosszú távon – a földesúri és a jobbágyi érdekek ütközőzónájában egyensúlyozó, az „urakat” szolgai módon képviselni kénytelen vezetőit.
A faluközösséghez tartozás természetes velejárója volt, hogy a falusi-mezővárosi bírák jogszolgáltatásuk közben csak olyan mértékben vették figyelembe a kodifikált jogot és a nemesi szokásjogot, amilyen mértékben az egybeesett a falura rákényszerített, esetről esetre kihirdetett állami, egyházi, földesúri szabályzatokkal, rendeletekkel, utasításokkal, illetve a rendiségből levezethető általános normákkal. Egyébként pedig a helyi közösség szokásjoga, azaz a „népi jogszokások”, és a „jogérzék”: az igazságosság és méltányosság érvényesítésének elemi igénye szabályozta működésüket. Ebből a szempontból nem különböztek alapvetően a falusi elöljáróságok a több-kevesebb autonómiával rendelkező mezővárosoktól és a privilégiumuk birtokában „helyi törvények” (statútumok) megalkotására is jogosult szabad királyi városoktól. Abban mutatkozott a jelentős különbség, hogy a magánjogi és büntetőjogi ügyek sokkalta nagyobb hányadában volt illetékes a városi szenátus, mint a falu bírája.
Mind a falusi, mind a városi jogszolgáltatására jellemző volt, hogy egyfelől a helyi társadalom igazgatását, a döntőbíráskodást és az ítéletvégrehajtást, másfelől az alkalmi vagy hosszabb távra érvényes jogszabályalkotást s ennek eseti alkalmazását az igazgatásban, a döntőbíráskodásban, a normaszegés szankcionálásában nem egymástól elkülönülő szakapparátusokra bízták. Ugyanannak a személynek, a bírónak, illetve ugyanannak a testületnek, a tanácsnak a jogaként és kötelességeként ismerte el a jogrendszer is, a „megválasztott” vagy „kiválasztott” vezetőinek alávetett helyi közösség is mindezeknek a polgári korban speciális jogi képzettséget feltételező szakfeladatoknak az összekapcsolt végzését.
A tételes jog nem ismerésével: a képzetlenséggel, a laikus jogalkalmazással együtt járt, hogy a jogszokásokra és az „igazságosságra” hivatkozó bíráskodásban a precedensnek volt iránymutató szerepe. Ugyanaz az egyszeri vagy néhányszor előforduló eset, mely a közösség által elfogadott, leginkább javasolt magatartással, cselekvési, életviteli normákkal ellenkezett, s ezért kikényszerítette a bírói állásfoglalást, elégséges hivatkozási alapja lehetett a személyek közötti vita eldöntésének (azaz: egy magánjogi perben való ítélkezésnek), a közösségellenesség kinyilvánításának s példát statuáló szankcionálásának (azaz: a büntetőbíráskodásnak) és a „rossz szokás” ellenében megfogalmazott s kihirdetett tanácsi rendeletnek, utasításnak (azaz: egy jogszokást kezdeményező helyi érvényű jogi szabály megalkotásának). Az ítélkezést is, a jogszabályalkotást is valamilyen egyén-közösség konfliktus motiválta.
