VIII. A DUNA-TISZA KÖZÉBEN. – 1710. június–július. –
VIII.
A DUNA-TISZA KÖZÉBEN.
– 1710. június–július. –
A DUNA-TISZA KÖZÉBEN.
– 1710. június–július. –
MUNKÁCSON a fejedelmet főképpen a külügyek tartóztaták Ezek elhanyagolásával nem akart Debreczen felé «sétálni» addig, míg a dunántúli beütésre szánt hadak össze nem gyűlnek. «A Dunántúl való expeditióra – úgymond* – nemcsak az kell, hogy indúlj», hanem hogy maga menjen elsőbben Szolnokhoz; onnan jövetele hírével valamely mozdúlatot tegyen egyik irányban, a másikban pedig keresztűlszöktesse a hadat. «Pedig ahhoz sok história kell», míg elrendezi, ki hova és mennyi emberrel menjen; különben csak bosszúság lesz a vége. Ebből pedig Munkácson is kijutott a része. Május 31-ikétől június 2-ikáig többször tanácskozott az erdélyi szenátorokkal, a kik közűl csak hatan jelentek meg. Az utolsó ülésen, Barcsay Mihálynak egy felszólalása után, kemény leczkét adott nekik, hanem azért este megitták az áldomást Vay Ádámnál. Ők másnap mentek Husztra* s 6-ikán Károlyi Sándor is eltávozott.* Bercsényi csak 9-ikén este* és nem valami szívesen jött, mert a pestis már a fejedelem udvarát is megkörnyékezte. Munkács városában és a szomszédságban is haltak az emberek; s a fejedelem mellett még orvos sem volt, mert dr. Langot Bercsényihez küldte. A pestisben elhúnyt Gyürky Pál tábornokot azzal siratta el, hogy nem lehetett egyéb sorsa, mert kételkedett ügyünk boldogúlásában; desperált, azért nem juthatott az igéret földjére.* Kerti és egyéb épületeit jó rendben hagyván,* június 12-ikén Huszt felé indúlt, hová az erdélyi tanácsurakat és nemeseket újból egybegyüjtötte. Mindent megtett fölbátorításukra; de – mint maga bevallja – csak meglehetős sikertelen és határozatlan intézkedéseket állapíthatott meg.* Az alföld máramarosi széle felé egyrészt azért került, hogy az ellenség ne gyanítsa a szegi táborba való visszatérését, vagy éppen dunántúli terveit, melyeknek végrehajtását Károlyitól várta. Június 18-án érkezett Károlyihoz Olcsvára,* hol egy kellemes hetet töltött. «Úgy kiráztuk csizmánkból a port – írta Fogarassy főpohárnok,* – hogy semmi kanbajúszú ember nem ér velünk.» Mulatság nélkűl Károlyi sohasem is eresztette tovább vendégeit, de a fejedelmet most más ügyek is tartóztatták Olcsván. Már 21-ikén szerette volna megszemlélni a Kállónál összevont hadakat,* de ezek a reméltnél lassabban gyülekeztek.
Május 29. Károlyi-lt.
Teleki naplója, 261–2.
Június 7. Arch. R. III. 119.
Arch. R. VI. 521.
Június 7. U. o. II. 119.
Június II. Károlyihoz. Károlyi-lt.
Rákóczi eml. 277.
Június 18. Arch. R. III. 272.
Június 23. Tört. Tár, 1883. 381.
Arch. R. III. 272.
Aznap hagyta meg Pápay János konstantinápolyi követnek,* hogy jöjjön vissza azonnal s kitérő feleletet adjon, ha ennek és az orosz követ magyarországi látogatásának okát kérdezik tőle. Mert zárva lévén előtte a kapu, ezentúl ott kell zörgetnie, a hol felnyitják. Az indulásra kitüzött harmadik határidőben pedig, 24-ikén, Dániel Péter Moldvából azzal a hírrel érkezett, hogy Gruzsinszkij hétezer lengyellel köztük a szököttekkel megint szolgálatába akar állni; Horváth György, a ki kényszerítve lett labancz, ezredével együtt átszökött a Székelyföldről Moldvába s Rákóczi parancsait várja. A fejedelem tehát sietve visszaküldte Dánielt, hogy a csíki szoroson hozza be a lengyeleket, magyarokat. Ezt Perényi László által megizente Jahnus orosz tábornoknak s általa Ágost királynak is, hogy a lengyelek visszafogadásán meg ne ütközzenek.*
U. o. III. 273 – 5.
Rákóczi Bercsényinek Ócsváról, június 24. U. o. III. 122–5. Bercsényi válasza június 27. U. o. VI. 536.
Hinni merte, hogy Erdély s a Dunántúl felől még egyszer közreszoríthatja a németet s «árvíz módjára» elboríthatja az országot. Esterházy Antal hadai már különben is nagyon türelmetlenűl várták a szegi táborba, tehát 25-ikén folytatta útját. Azonban 27-ikén szerencsésen megérkezvén a kálló-semjéni táborba, levelében keserű gúnynyal vigasztalta Bercsényit, hogy ez a had már nem az ellenségre, hanem a pestisben kornyadozó cselédjéhez kivánkozik; különben is bottal, erővel hajtották ide, kivált Sennyei és Krucsay ezredeit. Bagossy ezrede csak 200 emberből áll. Ilyen körülmények közt írta meg válaszát báró Urbichnak,* a ki az örökös királyság elfogadását, vagy a lengyel királylyal való személyes találkozást, a háború folytatását s a nemzeti királyság helyreállítását ajánlotta.
Hibás olvasás lehet, hogy ez a válasz Kállóból 27 helyett 21-ikéről van keltezve (közli Arch. R. III. 120–122.), mert a fejedelem határozottan írja (u. o. III. 125.), hogy csak 27-ikén érkezett Kálló-Semjénbe, mely Nagykállónak szomszédja. Bercsényi is 24-ikén sürgette a választ (u. o. VI. 529.) s akkor küldte át Urbichnak Golovkinhoz 18-ikán írt levelét. (U. o. VI. 532–4.)
38. ALEXEJ CZÁREVICS.*
Alexej czárevics (107. l.) Dinglinger G. F. eredeti email-festményéről készült metszet után.
A fejedelem kijelentette, hogy meglátogatná Ágostot, ha azt az ország helyzete megengedné. Ágost miniszterei ez idő szerint gyöngíteni szeretnék Magyarországot, mert azt hiszik, hogy ha a királyfi a császár leányát elveszi, a Habsburgház fiúágának kihaltával a császári trónt s vele a gyönge Magyarország trónját is megszerzi. Ezzel szemben bizonyos, hogy az erős Magyarország szabadon választana királyt. Azonban nem valószínű, hogy a birodalom olyan császárt válaszszon, a ki, mint választó-fejedelem s lengyel király, hatalmas lévén, szabadságát fenyegetné. Pártoskodás támadna, a mi újabb európai háborúra vezetne. A választók egy része a porosz király körül csoportosúlna, ki Cseh- és Morvaországon kívűl a megbántott Magyarország támogatására is számíthatna. A franczia király bizonyára a most elnyomott bajor választót akarná a császári trónra ültetni. Báró Urbichnak, a ki a magyar koronát Ágost királynak szánta, a fejedelem azt felelte,* hogy a felajánlás joga nem az övé, hanem a rendeké. Nem hiszi, hogy ez tetszenék a czárnak, a ki nem akarhatja, hogy a császári, a lengyel és a magyar koronákat az osztrák örökös tartományokkal együtt Ágost király nyerje meg s ekként a római birodalom szomszédja legyen az övének. A magyarok százados tapasztalatokból tudják, mit jelent a hatalmas idegen király, kinek örökös tartományaival szomszédosok. Ágost császári trónra jutásának ő más, könnyebb, de mégis férfias elhatározást kívánó útját ösmeri, a mire nézve még a császár életében kellene tisztába jönni. Egyébiránt nem tudja, miért akarná a czár a magyar koronát inkább Ágost királynak, mint saját fiának Alexejnek megszerezni, holott a magyar koronának birtoka Kelet trónjához az első lépés. Ha a föladat nagysága az érdekelt hatalmak elhatározását nem gyöngítené, megkérdeztetve sokat mondhatna mindezekről. Mindenesetre kivánatos, hogy a moszkvai udvar már valamire elhatározza magát s miniszterei ne tétovázzanak örökösen, hanem, érett tanácskozások után, határozottan munkához lássanak.
Július 1. Károlyihoz. Károlyi-lt. és július 19. Arch. R. III. 448.
Fejében európai tervekkel, keze alatt azonban csak egy maréknyi haddal kelt át június végén a Tisza ballai hajóhídján. Károlyit hadastúl lesben hagyta Törökszentmiklósnál, ő maga pedig a szegi táborba ment, hova két hónapi távollét után a kápolnási mezőn át* július elsején érkezett vissza.* Károlyi egy féltarisznya törökországi levelet küldött oda utána, a miből «egy tarisznya semmit tanúlt». Hihetetlennek tartotta, hogy a német most Erdélybe indúljon, s ezért nem akarta elhagyni a dunántúli átkelést, a melyre akár ma megindúlna.* Már Munkácsról* megírta a Dunántúlra kívánkozó Esterházynak, hogy ha megúnták magukat és a lovuk olyan ficzkándozó: előttük a nyitott helyen táborozó megszakadozott ellenség, portyázzanak ellene; de egy dunántúli hadjárathoz alaposan kell készülni. A mikor azután tervéről nem tudva Esterházy engedelmet kért hogy 12 napra Egerbe mehessen, először június 18-ikán, majd, már személyesen, július 5-ikén, örömest teljesítette kérését.*
Július 3. Károlyi-lt.
Július 2., 3. Arch. R. III. 126–7.
Június 2. U. o. 116.
Rákóczi eml. 278. Levelei június 18. és július 7. Arch. R. III. 129., 273. és kelet nélkül a Károlyi-lt.-ban.
Esterházy Antalhoz Szegről, július 6. U. o. III. 275–9.
Gyönyörű leczkét adott neki a hazafias önzetlenségről, mikor mindjárt elmenetele után, Török András udvari kapitány útján, írásban terjesztette elő családja és jószágai érdekében követeléseit. Önmagát, ki családjával és javaival nem gondol, nagyzás nélkül állíthatta oda követendő példának. Rangjukhoz méltóan nem élhetnek a táborban, mikor a nyomorúság közönséges; ő sem azért nyomorgott egész télen szalmás kunyhókban, most is nem azért jár-kel 2–3 szekérkével, mintha megunta volna korábbi kényelmét, hanem mert példát akar adni a szegénység kímélésére. Méltóságukat nem külső pompával, hanem a haza szolgálatával bizonyíthatják be legjobban. Szolgák, vele együtt, mindannyian, a kik csak kötelességöket és hivatalukat teljesítik. Nem bérért, fizetésért, haszonért kell a hazának szolgálni. Ebből a válaszból* láthatta Esterházy, hogy a szövetség nem «sokfejű szörny», mint nevezte, hanem van valódi vezére, a ki most a nála erélyesebbnek és eszélyesebbnek tartott Károlyira bízta a tervezett dunántúli hadjárat vezetését.* Ő maga mindjárt azután, hogy Károlyi átkel a Dunán, nagy kanyarúlattal akart Érsekújvár segítségére menni, a mi – számítása szerint* – legalább öt hétbe kerűlne. Már 5-ikén szeretett volna indulni, de Hatvan felől csupán másnap érkeztek meg Esterházy dunántúli hadai s így Szegen csak 7-ikén fúvathatta meg a készülőt, hogy Szolnokon egyesüljön Károlyi hadaival.* Remélte, hogy a Tisza vonalát a szolnoki, szarvasi és nádudvari sánczokból távollétében is megvédhetik a ráczok ellen. E végből július 8-án már Szolnokon intézkedett a sánczok építése ügyében.* Nagyon bántotta, hogy a szolnoki várat a helyőrségre s az épületekre nézve egyaránt rossz állapotban találta; Charričre ezredét tehát a várban hagyta, hogy a málhát őrizze s a munkát is folytassa.* A Károlyi buzgóságából a nép lelkes közreműködésével szerzett hajókat azután kocsikra rakatta, hogy a pesti síkságon keresztűl szállítsa és a Csepelszigettől mindjárt délre kösse át a Dunát. Tizedikén indúlva, négy napi erős menettel, perzselő melegben tette meg az útat odáig s július 13-ikán Tas és Szalkszentmárton közt ütött tábort.* Itt nevezte ki Palocsay György tábornokot a dunántúli hadak főparancsnokává, Gyarmathy Ádámot, Szép Pétert és Véghelyi Andrást pedig alezredeseknek.* Palocsay parancsnoksága alatt állottak, a vitéz Béri Balogh Ádám brigadéroson kívül, az öreg Borbély Gáspár, Sándor Ferencz, Terstyánszky István és Pethő György ezredesek. A fejedelem a szentmártoni mezőn maradt, hol kis sátrába becsurgott az eső. Tréfásan intette Károlyit, hogy ha a sajkások kenyeret kérnek, ne vasgolyót küldjön nekik; de komolyan intette: «költözzetek, lelkeim, mert minden óránk drága».* Mindamellett beletelt két nap, míg a csak 1500 főnyi lovas hadosztály Szalkszentmárton és Tass közt a pentelei oldalra, a budai császári sajkások folytonos tüzelése közt, átkelhetett. Július 15-ikén este, a költözés befejeztekor, a budai sajkások megtámadták a Palocsay gondatlanságából a túlsóparton hagyott kurucz sajkákat, mire Palocsay sortűzzel felelt «s vesztegette a port». A mikor az innenső parton Károlyi megfúvatta a felűlőt, a labancz sajkások gyorsan átkeltek, de a dragonyosok elől elmenekűltek,* Palocsayék pedig – a maguk sajkáit megsemmisítvén – neki indúltak a bizonytalan vállalatnak. Az ottlevő hadakkal 3000-re növekedtek, de a császáriaktól lefegyverzett népre nem számíthattak.* A fejedelem a szentmártoni táborból Károlyit Dömsöd felé küldte, hogy föllármázza az ellenséget, de azalatt Imsódnál Paks felé átszállítsa a Dunán a dunántúli hadak elmaradt részét.* Ő maga csekély seregével 16-ikán Kunszentmiklósra s másnap Sarlósárára ment át; pedig eredeti terve szerint odább északon, Ócsán akarta megvárni a hírét, Palocsay átmenetele okozott-e változást az ellenség magatartásában. De itt is a puszta szélén levén, a császáriak esetleges jövetelét már messziről megláthatta s a mellett a Duna mellékéről s Pest elejéről élvén, «oly földet emésztett, a honnan magukat úgy sem segíthették».* Hadd legyen az ellenségnek is, neki is szabad mezeje; váljék el, kit bocsát az Isten egymás kezére?* A békességben úgy sem bízhatnak; hiszen Urbich orosz követ a bécsi minisztereknek azt a jóakaratú tanácsát közölte vele, hogy írjon levelet a császárnak, a ki ebben az esetben alkalmasint visszavonja örökös száműzetését és visszaadja elkobzott jószágait. Ahhoz ugyan ne bízzék – felelt a fejedelem,* – hogy ő a maga vagy a szövetség nevében kegyelmet kérjen és béketárgyalás nélkűl csak a császár jóindulatában reménykedjék. «Legyen azért tovább is Isten vezérlője ügyünknek!» Sarlósáráról világosította föl Esterházy Antalt,* hogy a dunántúli vállalatot azért kellett nélküle és gyorsan végrehajtania, mert az ellenség most várta azt legkevésbbé. Rosszalta, hogy magát főtábornoknak nevezi s ezzel az ő vezérlő fejedelmi tekintélyét sérti. Sajnálná, ha kivonná magát a haza szolgálata alól, de nem tehet róla. Ő eleget tett hivatalának, mely leginkább abban áll, hogy ezen ügynek a hazától választott feje lévén, annak tagjait úgy kormányozza, a mint legjobbnak s legillendőbbnek látja.
Rákóczi eml. 278. A fejedelem csak Szolnokról, július 9. tudatta Esterházyval, hogy, mivel föltételeit nem teljesítheti, mást (de nem nevezte meg, kit) küld a Dunántúlra. Arch. R. III. 280.
Július 2. Arch. R. III. 127.
U. o. 126.
Július 7. U. o. 130.
Arch. R. III. 437–442. Tehát a másoló hibája, hogy Fiedler (II. 106.) a fejedelem június 8-iki levelét e napról Munkácsról keltezve közli.
Július 9. Arch. R. III. 280.
Júl. 13. a tassi táborból ír. U. o. 442. s júl. 29. levele szerint egyenesen oda ment. (U. o. 294.) Emlékiratai szerint (278.) Szentmártonkátánál – helyesebben Szalkszentmártonnál – érte el a Dunát. 16-ikán valóban onnan írt Bercsényinek. Arch. R. III. 130–3.
Arch. R. III. 442.
Július 15. Károlyi-lt.
Július 16. Arch. R. III. 131. V. ö. Rákóczi július 15. levelével. Károlyi-lt.
Rákóczi eml. 278–279. Ellenben július 29. nagy bizalommal irt a népről, mely örömmel várta s óhajtotta hadai átmenetét. Arch. R. III. 294.
Július 25. U. o. III. 137.
Ebben tévedett, mert Pestvármegye «igaz hazafiúi jóindulatból és szabad akarata szerint» már július 7-ikén 6000, s külön a nemesi fölkelésért 1000 forintot ajánlott neki a haza szükségleteire. Rákóczi levele július 22. U. o. III. 456.
Július 18. U. o. III. 131.
U. o. 132. V. ö. július 27., 29. U. o. III. 142., 294.
Július 17. U. o. III. 283–5.
Július 18–22-ike közt Tatárszentgyörgyön, tehát még mindig Pest és Kecskemét között táborozott.* Itt hallotta, hogy Pálffy keményen kezdte ostromolni Érsekujvárt, a kuruczok legnagyobb erősségét. Ő maga hátban akarta fenyegetni Heistert s Bercsényit is intette, hogy ne kerülgesse a pestist, hanem vonúljon délfelé Szerencsnek Szolnokig. Az ő hadában is voltak betegek, de azokat kicsapták a pusztába s kuruczainak «már a pestis helyett a rossz víz rágja a hasát».*
Arch. R. III. 133., 444–456.
Rákóczi Bercsényihez, július 19. U. o. III. 134–5.
Máriássy Ádám ezredének roncsaival, ötven karabélyossal és a betegekkel 24-ikén este neki indúlt a pusztának s 25-ike első perczeiben szerencsésen megérkezett Szolnokra. Az emberek nem tudták mire vélni, hogy az ágyban serkentgetik őket.* Ott találta Esterházy Antalt is, a ki leveleiben engesztelhetetlennek mutatkozott, de most, a szóbeli felvilágosítások után, egészen a régi lett. A fejedelem azért sietett ennyire, hogy Érsekujvár fölmentése végett Viard németjeit a nógrádi hegyekből mielőbb kiverje. E végből Borsod vármegyének augusztus 8-ikára nemesi fölkelést hirdetett* s másnap maga is Miskolcz felé akart indúlni.* Azonban várnia kell, míg mezítlábos katonái számára a csizmák Kecskemétről megérkeznek, a mi – a határidőnél három nappal később történt meg. Azalatt megszemlélte a vár építésének munkálatait s főparancsnokká Csajági János brigadérost, parancsnokká pedig Szentmiklósi János ezredest rendelte.* Itt hallotta* dunántúli seregének első hírét, Heisternek békés hajlandóságát s báró Nehm cs. tábornoknak a császár előtt tett kijelentését, hogy az Aranybullán kívűl jó lesz megadni a magyaroknak minden szabadságát; mert míg egy férfiú s egy tehén lesz Magyarországban, a hadakozásnak vége nem szakad.
Július 25. U. o. III. 137., 285.
Július 25. U. o. III. 456–8. Fenyegetése ugyanaznap u. o. III. 138–9.
U. o. III. 137., 463.
Július 26–27. U. o. III. 290., 465.
Július 25–26. U. o. III. 285., 289.
A fejedelem fölsóhajtott. Az ellenség többre becsűli erejöket, mint önmaguk. Pest is most hódolt meg. S az ő tábornokai, főtisztjei, Bercsényivel az élükön, a pestis miatt megbódultak, bujdosnak, katonáik pedig követik a példájukat; mert talán a szolgálati szabályzat követeli, ha a generális így cselekszik. Hogy lelket verjen beléjök, maroknyi seregével július 27-ikén megindúlt Szolnokról; délben, a Tisza jobbpartját kerülgetve, Sülyre,* estefelé pedig Sarudra érkezett.* Ekként egy nap alatt keresztül ment Heves vármegyén s hatvan kilómétert tett meg. Kevesebbet, mint szerette volna, mert Poroszlóig akart jutni, tíz kilóméterrel odább; de csak 30-ikán ment át, hogy ott helyezze el podgyászát és a betegeket, kik mozgásában akadályozták.*
Július 27. Arch. R. III. 291., 466.
U. o. III. 140., 466. Archiv für öst. Gesch. XLIV. 503. (De a Sar név tévesen van kiegészítve Sarosra Sarud helyett.)
Július 26. Arch. R. III. 463.
Roppant munkaerejét itt is megmutatta; mert útközben, vagy a szállásra éppen megérkezve is hosszas diplomácziai leveleket s mindenféle rendeleteket írt. De attól, a mit látott, elszorúlt a szíve. «A pestis irtózatosan pusztítja az országot» írta Szieniavszkának, a mint Sarudra megérkezett.* Hanem azért, ahogy portai követeinek mondta,* most kell elválnia, saját személye veszedelmével is, miként szolgálhat hazájának, a mely ezen Isten ostora következtében végső veszedelemre jutott.
Archiv für öst. Gesch. XLIV. 504.
Július 29. Arch. R. III. 295.
