A futólagos lakó
A futólagos lakó
Ez olyan lakó, akinek a házmester nem világít a lépcsőkön.
A legnagyobb pszichológok a városban kétségkívül a derék Janicsek Nep. Jánosok, a mi kapunyitogató barátaink.
Nekik elég egy tekintet s azonnal megmondják, kiből lesz szolid törzsökös lakó, kiből csak afféle vándorló vadlúd.
Mikor János a lépcső alján magasra tartja a lámpát, mint egy Minerva a fáklyát, s addig le nem bocsátja karját, amíg az emeletedre nem érsz, sőt ha még kegyes figyelmeztetni arra is, hogy az első emeletnél van egy ma odahelyezett oszlop, amibe bele fogod ütni a fejedet, akkor bizonyos lehetsz abban, hogy te egy tisztes polgár, egy kitűnő parti, szóval valami jeles férfiú vagy.
Ha János félúton dörmögve otthagy a lépcsőknek és sötétségnek közepette, akkor méltán megdöbbenhetsz jelened és jövőd kietlensége fölött, nem is számítva, hogy kitörheted a lábadat.
Ha pedig János egyáltalán nem világít, akkor nem vagy más, mint egy boldogtalan futólagos lakó, akinek előbb-utóbb kiteszik a szűrét a házból.
A futólagos lakó későn kel és korán fekszik (ti. a reggeli órákban).
A lépcsőházban rendesen csak igen korlátolt ideig van hozzá szerencsénk, mert rendszerint gyorsan bekövetkezik a röppenés boldogabb tájakra, ismeretlenebb házakba, újabb lépcsőházak felé.
De amíg szerencsénk van hozzá, gyorsan ismerkezik. Igen szeretetreméltó úr. A lépcső alján összeakadsz vele, az első emeleten pedig már meg vagy szivattyúzva.
Egyszer aztán találkozol vele a lépcsőházban, mikor lefelé baktat. Kezeiben két kis bugyor, zsebkendőbe kötve, arcán keserűség.
– Hova, hova? – kérdezed.
– Költözködöm.
– Ilyen gyorsan. És hónap közepén?
A futólagos lakó keserűen szól:
– Itthagyom ezt a házat. Itt méltatlanul bánnak az emberrel. Nem érdemes itt lakni.
– Hogyhogy?
– Képzelje, amint ma reggel, azazhogy most tíz perce hazatértem, az ajtót zárva találtam, a kilincsre pedig ki volt akasztva az összes poggyászom. Ehen van, a kezemben. Ez már mégis méltatlanság! Igaz-e?
