A Mari húgocskám
A Mari húgocskám
Máli néni ezalatt fölhozta az uzsonnát. Egy kis kávét, jó bivalytejet és tepertős pogácsát.
– Egyél, öcsém, míg a vacsorát elkészítem. Mert biz az lassabban megy, mióta lányom nincsen, aki segítene.
– Az igaz, nini: Hol van az én Mari húgom?
– Hát nem hallottad, rossz ember? Hiszen már egy éve férjnél van a szegény lélek.
– Mit, férjnél? A kis Mancika! Aki az én térdemen üldögélt még a minap.
Máli néni az ő édes meleg hangján tett szemrehányást:
– Szép »a minap«. Tizenkét év előtt! Nem szégyelled magad, gonosz csont. Ránk se gondoltál volna. Hej, tizenkét év előtt, akkor még más világ volt.
– És kihez ment férjhez a Marika?
– Kihez? – mordult fel az öregúr. – Hát azt is a császár ármádiájából vettem neki kölcsön, mint a lovakat.
– János, János! – kérlelé a férjét asszonynéném.
– Hallgass, Málcsi. Ami úgy van, az úgy van. Katonatiszt, punktum. Én tettem le érte a kauciót, punktum. A királynak is vannak eszméi, punktum.
S ezalatt mérgesen suhogtatta a pipaszárát a levegőben, mintha láthatatlan alakokat ütögetne.
